Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-15 / 22. szám
Újstilusú inget hordó külsőrekecsini asszony vétségnek augusztusban már több száz tagja volt, havonként megjelenő Csángó Újságot adnak ki, magyar és román nyelvű cikkekkel, hogy a Moldvában élő s anyanyelvi iskola hiányában csak románul olvasó csángók is megértsék. Többek között Moldvában született, de Gyulafehérváron tanult, s emiatt szülőföldjükről kitiltott papok vallanak ebben az újságban hovatartozásukról. „Téves az az elgondolás - írja a Kalugerpatakán született Pál Antal -, hogy nem vagyunk sem románok, sem magyarok. Csángómagyarok vagyunk, és ez biztos.” A több mint negyven esztendő óta ismét szabadon és méltó külsőségek között megtartott csíksomlyói búcsúra rég nem látott számban érkeztek Moldvából a csángók. Bár papjaik igyekeztek visszatartani őket, több ezer csángó tett hitet Somlyóra zarándoklásával magyarsága mellett, s jött el, hogy talán életében először, vagy még utoljára, magyar éneket hallhasson, magyarul gyónhasson. Az anyanyelven való egyházi életen kívül a magyar oktatás az, amire ma legnagyobb szükségük lenne a csángóknak. Arra nem is számitanak, hogy egyszer visszaállítják a negyven évvel ezelőtti magyar iskolákat, megelégednének egy-két magyar osztállyal is, hogy a szülőknek ne kelljen gyermekeikkel románul beszélniük csak azért, hogy azok hatesztendős korukra, mire iskolába kerülnek, megtanulják valamelyest az államnyelvet. Néhány moldvai faluban azt kérvényezték, hogy a megszűnő orosz nyelvtanulás helyett legalább heti néhány órában tanulhassanak a csángó gyerekek anyanyelvükön írni és olvasni. Kérésükre azonban eddig csak tétova Ígéreteket kaptak. De történt egyéb is! Ez év nyarán több száz moldvai csángó járt Magyarországon, szervezett és egyéni utazásokon. Amíg korábban évtizedeken át nem jöhettek - nem engedték őket, vagy nem is nagyon akartak addig ezen a nyáron csoportosan indultak, hogy meglássák „Magyarfődet”, amiről a gyermek Lakatos Demeter csángó költőt úgy tanította egykor „apója”, vagyis a nagyapja, hogy „ott vagyond egy nagy, sziép ország, tudd meg júl!” Csángó gyermekek különböző táborokon, tanfolyamokon, ünnepeken vettek részt Magyarországon, és saját maguk győződhettek meg róla, hogy az általuk beszélt nyelv igenis magyar, noha odahaza állandóan azzal butították őket, hogy ez nem így van. Talán ezeknek a látogatásoknak az eredménye, hogy augusztusban két csángó „fesztivált” is tartottak Moldvában: Lészpeden és Pusztinában. Öt-hat faluból jöttek össze fiatal énekesek, táncosok, s ők, akiknek oly sokszor kellett szégyenkezniük viseletűk, csángó beszédjük miatt, most vállalkoztak arra, hogy - egyedül vagy csoportosan - kiállnak a pódiumra s eltáncolják vagy eléneklik a szüleiktől, nagyszüleiktől tanult táncokat, népdalokat. A bukaresti magyar televízió pedig mindkét fesztiválról részletes tudósítást sugárzott, ami még fokozta ezeknek az alkalmaknak a jelentőségét. A moldvai magyarok tehát elindultak. Megtették az első tétova lépéseket, hogy legyűrjék azt a térben és időben egyaránt meglévő távolságot, ami ma még elválasztja őket a Kárpát-medencén belül, vagy egyáltalában: a tőlük nyugatabbra élő magyarságtól. Nyújtsuk ki mi is feléjük a kezünket! HALÁSZ PÉTER MIVÉ LETTÉL, CSÁNGÓ-MAGYAR? 35
