Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-15 / 22. szám
34 A HATÁR TÚLOLDALÁN sodással és a városodással járó újabb fogalmakat, helyzeteket kifejezze. Különben is: a mintegy 250 ezerre tehető lélekszámú katolikus csángóból ma már csak talán ha százezer lélek beszéli egykori anyanyelvét. Az a néhány esztendő, amíg 1949-1958 között - főleg Petru Groza toleránsabb miniszterelnöksége idején - több mint száz magyar iskola működött a moldvai magyar falvakban, nem sokat javított ezen a helyzeten. Pedig annak a több mint száz csángó-magyar családnak a sorsa, akik a II. világháború során, vagy közvetlenül utána hazatelepedtek, s ma Baranya megye északi csücskében; Egyházaskozáron, Szárászon és Mekényesen élnek, mutatja, hogy mi minden lehetne belőlük szülőföldjükön is, ha emberszámba vennék őket, anyanyelvükön tanulhatnának és élhetnének. Az áttelepültek gyermekeiből, unokáiból orvosok, mérnökök, kitűnő szakmunkások lettek, ami mutatja, hogy semmivel sem alábbvalóak, mint a magyarság bármely csoportja. Csupán odahaza tartották őket bangyennek, bozgornak - vagyis hazátlan, semmitérő embereknek. LEHET-E BIZAKODNI? Az elmúlt két évtizedben sajátos jelenséget figyelhetünk meg a Moldvában élő magyarok körében. Amióta a román állam elkezdte a Székelyföldet is iparosítani, az előre megfontolt szándékkal végrehajtott lakosságcsere jegyében igen sok embert hoztak a székely vidékekre a Kárpátokon túlról: Havasalföldről és Moldvából. Elsősorban természetesen románokat, de - szándékuk ellenére - jó néhány csángó-magyar is érkezett az erdélyi munkahelyekre. Ezeknek a csángóknak a sorsa kétfelé válik. Egy részük - sajnos a nagyobbik - a környezet hatására tovább halad az elrománosodásnak már Moldvában megkezdett útján, s hamarosan végérvényesen elveszti magyarságát: de eltépett gyökereivel, feladott kultúrájával természetesen jó román sem lehet belőlük. Kisebb részük azonban, elsősorban aki megfelelő környezetbe került, előbb-utóbb ráébred magyarságára, s bámulatos gyorsasággal, gyakran néhány esztendő alatt behozza azt a több évszázadnyi elmaradást, amit Moldvába szakadásuk jelentett. Megható és lélekemelő történetek egész sorát lehetne felsorolni, de álljon itt most csak annak a Bogdánfalváról Erdélybe került fiatal csángó legénynek az esete, aki - némi biztatásra - úgy tanulta meg a magyar irodalmi nyelvet és a magyar írást, hogy fogta Jókai Aranyember című könyvét, s az egészet lemásolta hat nagyalakú füzetbe. Sokat kínlódott vele' -mondja -, s nemegyszer azon volt, hogy abbahagyja, de véghezvitte vállalását, s ma már szakkönyveket tanulmányoz és cikkeket ír a csángó kérdésről. A legutóbbi hónapokban több felemelő és bizakodásra jogot adó esemény következett be a moldvai csángók életében, mint annak előtte évszázadok aíatt. A Moldvából Erdélybe került, magyarságukban megerősödött csángók 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön létrehozták a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, amely az RMDSZ keretében képviseli a csángók érdekeit. Szándéknyilatkozatuk szerint „a szervezet küzd a csángók azonossági és hovatartozási tudatának fejlesztéséért”. A csángó sző-
