Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-09-15 / 18. szám

28 A HATÁR TÚLOLDALÁN

kesztő, akit személyesen megismerhettem. Elmondtam neki, hogy ki vagyok és hogy ki küldött, ő kimérten végighallgatott és megkérdezte tőlem, hogy párttag vagyok-e. Közöltem, hogy párttag vagyok, mint végzős géplakatost verbuváltak be a pártba, de azt elhallgattam, hogy a dolog korántsem ment simán, mert egyszer a műhelyben a rozsdás vasdarabok reszelése közben, meg később a kollégiumban is összevitatkoztunk, hogy az amerikai vagy a szovjet rendszer-e a jobb, én az amerikaira szavaztam, ami még nem lett volna nagy baj, de mellém állítottam a nagy többséget is, és ezt komolyan felrótták a tanárok, a művezetők és a nevelők, a tájékoztató irodás korszaknak vége volt. Egy időre töröltek a jelöltek listájáról, később azonban mégis felvettek a pártba, nyilván taktikai okokból, mert bár a szakmában elég ügyetlenül mozogtam, de osztályelnök voltam, akit esetleg a továbbiakban más ifjúmunkások is követnek a párt felé vezető úton. Ezt persze nem részleteztem a főszerkesztőnek, őt nem is érdekelte, megkaptam az ösztöndíjat.

*

Viszonylag könnyen befejeztem az egyetemet, és beálltam dolgozni a Rádióba. Az általam megismert első főszerkesztő akkorra már feljebb kapaszkodott, a Rádió igazgatója lett, később pedig hivatásos politikus és kissé messzebbről felügyelt a sajtóra, a rádióra és a televízióra, de azért nem túl messziről. Aztán nyugdíjba ment, kilépett a pártból, belépett a szombatistákhoz és énekelt A. tanár úr temetésén. Nem sokkal később ő is meghalt, az ő temetésén nem mondtam halotti beszédet. A pártot viszont akkor már régóta nyugtalanította az egyházak növekvő befolyása, régi elkötelezett kommunisták pálfordulása, mert nem csak volt újságírók és főszerkesztők tértek vissza a pártból az egyház kebelébe, hanem mások is, és egyre többen. A pártházban én is részt vettem néhány ilyen beszélgetésen, sok felszólalást meghallgattam az egyházak előretöréséről, ügyes taktikájáról, a Biblia egyes veszélyes kitételeiről, de nem emlékszem, hogy valaha is túlzottan okos végkövetkeztetés született volna a témával kapcsolatban. Egyszer engem is megbíztak, hogy szólaljak fel, felszólaltam, röviden beszéltem, mert én általában röviden szoktam beszélni temetéseken és másutt is, én sem mondtam semmi okosat, a legokosabb talán az volt, hogy ha már a Bibliát is emlegetjük, jó volna figyelmesen elolvasni, igazán érdekfeszítő könyv, elhihetik nekem becsületszóra, mert én többször is elolvastam.

*

De kanyarodjunk vissza az Újvidéki Rádióhoz, pontosabban a főszerkesztőkhöz. Amikor beálltam kezdő újságírónak, már a második főszerkesztő fogadott, egy kis termetű, fekete, zsidó ember, akitől majdnem megriadtam, mert nagyon szúrós tekintettel tudott nézni, és mintha nem szerette volna az irodalmárkodó fiatalokat, márpedig én abban az időben egyre komolyabban kezdtem körözni az irodalom tájékán. Később kiderült, hogy felesleges volt a riadalmam, a második főszerkesztő barátságos, kedélyes és jó humorú ember volt, bár néha gúnyosan szólt az irodalomról, az újságírás érdekelte mindenek előtt, igaz, az elkötelezett újságírásról is humorizált gyakran, de mindezzel együtt szépen éltünk a szerkesztőségben. Csöndesen teltek a napjaink, megrázó események nem történtek körülöttünk, tudtuk, hogy miről hogyan kell írnunk, hiszen szerkesztőségünkben jóformán minden újságíró párttag volt. De azért nem mindenki. A külpolitikai rovat egyik újságírója nem akart belépni a pártba, ezt igen keményen megindokolta, egyebek között azzal is, hogy a háború befejeztével kegyetlenül ejbántak családjával. Csökönyössége miatt többször ki akarták rúgni a munkahelyéről, de valahogy mindig sikerült megmenteni.

Ma a külpolitikai rovat vezetője.

Aztán mégis felbolydultak a kedélyek, méghozzá bent a házban és éppen a magyar nyelvű szerkesztőségben. A második főszerkesztőmet támadták meg egy pártértekezleten, kezdetben talán csak túlzott gunyorossága és goromba szellemeskedései miatt, de később már komolyabb vádak is elhangzottak, burkoltan vagy nem is túlzottan burkoltan mármár magyar nacionalizmussal vádolták. A legsúlyosabb vádakra szinte válaszolni sem tudott, hiszen nem értette őket. Csak olyasmit mondott nagyon halkan, hogy a háború alatt szinte az egész családját a nacionalista eszelősség irtotta ki, nem érti tehát, hogy hogyan kerül ő most a nacionalisták közé. De beszélhetett akár halkan, akár hangosan. Leváltották. Gyorsan kiheverte a meghurcoltatást, dolgozgatott még évekig a szerkesztőségben, jó kedélyét is megőrizte és az az érzésem, hogy most nyugdíjasként gunyorosan megmosolyog bennünket, mert tudja, hogy igen nehéz időket élünk.

*

A harmadik főszerkesztő sokat tapasztalt, viharedzett újságíró volt, szerette a szakmáját, éberen felügyelt a műsorokra, nem vagánykodott és nem kockáztatott és türelmesen viselkedett mindenkivel. Meg is maradt főszerkesztőnek vagy húsz évig. Voltak ugyan neki is nyugtalan napjai, különösen a hetvenes évek elején, amikor a hatalom véget vetett a liberalizálódó korszaknak és leszámolt az úgynevezett liberalistákkal, szerkesztőségünknek is önkritikát kellett gyakorolnia a liberalista elhajlások miatt, hoszszú irományba foglaltuk tévelygéseinket, mindenkit név szerint felsoroltunk elítélendő hibáival együtt, a rólam szóló néhány elmarasztaló mondatban az állt, hogy túlságosan elhajoltam az irodalom felé, vagyis közönyösen viszonyultam a közélet és az újságírás valós problémáihoz, másokról azonban ennél csúnyábbakat is írtunk közös megegyezéssel. Megdicsértek bennünket őszinteségünkért, és senkinek sem lett semmi baja. Közben foltozgattuk a műsorokat. Rádiónk hosszú évekig csak kö-