Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-15 / 18. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 27 ÚJVIDÉKI NAPLÓRÉSZLET Főszerkesztők Az Újvidéki Rádió közvéleménykutató részlege megkért, hogy a Rádió fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából írjak valami visszaemlékezésfélét, hiszen huszonöt éve dolgozom a magyar nyelvű szerkesztőségben, feljutottam egészen a főszerkesztői posztig, bizonyára rengeteg mondanivalóm lenne. Bólogattam, természetesen lenne mondanivalóm, erre a kezembe nyomtak egy leiratot vagy harminc kérdéssel, olyasmikre kellett volna válaszolnom, hogy mikor és hogyan kerültem a Rádióba, kik intézték a káderpolitikát, a politikai tényezők mennyire befolyásolták műsorainkat... Olvasgattam a kérdéseket, aztán az egészet félretettem valahová és inkább regényt írtam, de nem a Rádióról, hanem a börtönről. Közben naplórészleteket is írogattam, az egyik miatt megtámadott egy politikus (aki ma talán már nem is politikus), mert a pártházban történt egyik főszerkesztői eligazítás után kissé méltatlankodva írtam romániai beszámolójáról, rózsaszínűre kozmetikázott beszámolónak éreztem, nem hittem, hogy Ceausescu Romániája olyan rendezetten békés színezetű lenne, mint ahogyan azt nekünk Temes megyei látogatása nyomán politikusunk előadta. Aztán Ceausescu megbukott, én nem válaszoltam a támadásra, viszont eszembe jutottak a félresöpört kérdések a Rádióról és a politikai tényezőkről, és ennek kapcsán a főszerkesztői eligazításokról. És eszembe jutottak a főszerkesztők, akik előttem irányították a magyar nyelvű szerkesztőséget, amikor én kezdőként, haladóként, rovatszerkesztőként dolgoztam. * A. tanár úrral kellene kezdenem a sort. Ő ugyan nem volt sohasem főszerkesztő, de tulajdonképpen ő juttatott be a Rádióba, és egyszer megpályázta a főszerkesztői állást is, nem választották meg, később elment tőlünk, átment a Televízióhoz, ott érte az első infarktus, megműtötték, nyugdíjba vonult és belépett valami vallási szektába, mi szombatistáknak neveztük őket, de ők hivatalosan azt hiszem másként nevezik magukat. Hat évvel a műtét után A. tanár úrral egy szívroham végzett. Temetésén a kollégák és egyáltalán a világiak nevében én mondottam beszédet. Valójában a televíziósok közül kellett volna valakinek beszélnie, hiszen onnan ment el nyugdíjba, de a Televízió akkori műsorigazgatója módfelett óvatos ember volt, tudta, hogy A. tanár úr szombatista lett és addig cselezett, amíg dühömben megírtam a halotti beszédet, igyekeztem szép és megható dolgokat írni, írás közben magam is majdnem meghatódtam. A temetőben öt vagy hat szombatista pap fogadott, rendkívül udvariasak voltak, megkérdezték, hogy mikor és hol akarok beszélni, azt mondtam, hogy elsőként akarok szólni a halottas ház előtt. Természetesen beleegyeztek, én elmondtam a beszédemet, pontosabban felolvastam, így nem figyelhettem meg, hogy bárki is meghatódott volna. Ezután jöttek a szombatista lelkészek. Én magyarul beszéltem, ők felváltva magyarul és szerbhorvátul. Két nyelven söpörtek le a porondról. Hosszabban, szenvedélyesebben és politikai utalásokkal beszéltek. És a szombatista énekkar egyházi dalokat énekelt. Akkor láttam, hogy a kórusban az első főszerkesztőm is ott van és áhítattal énekel. A temetésre politikusok is eljöttek, hiszen ismert újságírótól búcsúztunk, de a politikusok közül néhányan a sírhoz már nem kísérték el a koporsót, nem tetszett nekik az egyházi szertartás, amit én egymagámban nem tudtam ellensúlyozni. A papok egyébként a sírnál is szépen beszéltek. * A történet eddig igen szomorú, az eleje azonban szebb és vidámabb. Szenttamáson kezdődik, ahol engem is elemista koromban A. tanár úr a magyar irodalomra oktatott, és ahol az Újvidéki Rádió műsorát akkoriban még főleg az utcai hangszórókból hallottam, mert otthon nem volt rádiónk, de a hangszórókra sem figyeltem nagyon, ha A. tanár úr tartott órát, nagyon jó tanár volt, kedveltük mindannyian és a tantárgyát is szerettük. Aztán A. tanár úrnak valami kellemetlenségei támadhattak, váratlanul otthagyott bennünket és egész Szenttamást, beállt az Újvidéki Rádióba újságírónak. Mi, diákok is szétszéledtünk, én kitanultam a géplakatos szakmát, aztán némi üggyel-bajjal beiratkoztam az- éppen beinduló Magyar Tanszékre Újvidéken. Boldog voltam, hogy felvettek a Magyar Tanszékre, de azért töprengve jártam az újvidéki utcákat, nem tudtam, hogy miből fogok megélni egyetemi éveim alatt. Akkor találkoztam ismét A. tanár úrral. Legjobbkor. Azonnal a Rádió akkori főszerkesztőjéhez utasított, hogy kérjek ösztöndíjat, de azt is megkérdezte tőlem, hogy mit tudok az Újvidéki Rádióról. A szenttamási utcai hangszórókról motyoráztam valamit, mire ő megmagyarázta, hogy az Újvidéki Rádió nagy kezdőbetűvel írandó, nem afféle vidéki hangszóróállomás, hanem fontos politikai tájékoztatási és kulturális intézmény, jelentős szerepet töltött be a tájékoztató irodás propagandacsatában, amikor Jugoszlávia szembefordult a szocialista táborral, sokan hallgatták műsorait 56-ban is, sőt még ma is sokan hallgatják többnyelvű műsorait itthon és külföldön, szóval mindennek tudatában lépjem át a Rádió küszöbét. Mindezt tudomásul vettem és megilletődve léptem be a Rádió épületébe, a főszerkesztő azonnal fogadott. Ő volt az első rádiós főszerkesztő és ő volt egyáltalán az első főszer-
