Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-10-01 / 21. szám
MŰVÉSZPORTRÉ 33 József Attila utolsó levele Flórához Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy lehetséges és azt meg is teszem. Tudom. hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!” - ezt Kosztolányi írta. Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte, s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet. Attila Ui.: Kérem, vasárnap ne jöjjön. Béta király útja Tavasz van. Ablakommal szemben, a lejtőn, kicsit messzebb, semhogy egyes leveleit kivehetném, de gallyai japáni rajzát igen, egy fűzfa. Körötte telek, közöttünk kerítés. Ez akkor még nem volt. De a fűz maga hatalmas sátorként terült szét, bekerítetlen rét közepén, és lengett és beszélt, és egy helyben álló mozgalmasságában Csontváry cédrusaival vetekedett. Az ifjúság volt. Kirándulásainkon gyakran mentünk el mellette, megsimogattuk a törzsét, s közben talán észre sem vettük. Ráértünk. Az ifjúság voltunk. Képe azonban úgyis beivódott a tekintetünkbe. Most, amikor megtépázottan is, íme, kizöldell, s gallyai friss szélben jelzik, hogy vannak, elébem magasodik régi képe, közé vetítem egykori sátrát. És magunkat is, amint nagyon ifjan kóborlunk e hegyekben. Devecseri Gábor Szőlők, nóták, álmok Őszies és mégis rekkenő nyármeleg a délután. A sötétzöld diófalevelek most is oly békésen susognak, mint régen, sokkal régibb időkben. Ez a fa már túlélte termő idejét, diója már kevés, apró és csontos héjú. Vastag törzse alacsony - könnyű felkapaszkodni a négy szétnyíló, szinte egyforma ág közé, melyek egy helyen válnak ki a törzsből, és kényelmes ülőhelyet alkotnak. A négy vastag ágba szívek, nyilak, betűk vannak belevágva. Régiek, újak. Az újabb vágások vonala éles, egyenes, a régi betűk és szívek újra kéreggel teltek meg, göröncsösek, kiforrtak. Idővel a vén fa behegesztette a sebeket - rég múlt dolgok már nem fájó emlékét. Elaggult tanúja ez a fa*rég múlt napoknak, mikor még életerős nemzedék élt itt és vidult, földközel és jövőbízón... Lengyel József \
