Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-10-15 / 20. szám
JÓM. H.-INTERJÚ FŐKONZUL VOLTAM KOLOZSVÁRON FOTÓ: BOROS GÁBOR getni, a sorsközösséget, hogy bennünk szövetségest lássanak. Az a román politika, amely Erdély népeinek ezt a természetes igényét nem veszi Figyelembe, hanem csak a saját hatalmát próbálja körömszakadtáig védeni, bukásra van ítélve.-Ritka dolog, hogy valaki két alkalommal is mint diplomata mehessen vissza szülőföldjére, ahonnan a szellemi hagyományait hozta. De milyen is volt ez a röptető fészek, az otthonról kapott útrava-W-------------- ------------- Erdély kellős közepén születtem, a Nagy-Küküllő mentén, Kisgalambfalván, néhány évvel Trianon után. Ez a falu és környéke a Hargita hegység nyugati részén terül el, csodálatos vidék. A szüleim székely gazdálkodó emberek voltak, nem fordult meg a fejükben, hogy valamelyik gyerekük is elkerüljön otthonról. Műveltük volna a kicsi földet meg az erdőt, ahogy őseink századokon át tették. Ám a sorsom mégis másként alakult. A helybeli református lelkész és néptanító addig járt az édesapám nyakára, amíg másfél esztendei győzködés után beleegyezett, hogy elvigyenek a sepsziszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba. Anyám szőtte nadrágban, kicsi tarisznyával, vászon ingben érkeztem a híres kollégiumba. A nagy erdélyi iskolák egyike volt ez, tanárai mind külföldet jártak, megrakodtak tudománnyal, ismeretekkel és visszajöttek Erdélybe. Ez az iskola és ezek a tanárok bevésődtek az emlékezetembe. Ma is jól emlékszem, ahogy ott Aranyról és Petőfiről hallottam, ahogy a kollégiumban éjjel titokban a magyarság bejövetelét, a Himnuszt, a Szózatot tanultuk, hiszen ez Trianon után már tiltva volt. Ma is, ha tanévnyitóra vagy évzáróra megyek, lélekben mindig a szentgyörgyi iskolában vagyok. Amikor a külügyminisztériumba kerültem, a két nép érdekében megpróbáltam hasznosítani a tapasztalataimat, amelyek Fiatal korom ellenére felgyűltek. Az élet fintora, hogy én Bukarestbe készültem, és ehelyett Tiranába irányítottak. A következő állomáshelyem Itália lett, ahol kultúrattasé voltam a követségen és a Római Magyar Akadémia titkára. A római diplomáciai élet óriási iskola volt nekem. Ezután kerültem Bukarestbe. De engedjen meg még egy magánjellegű kedves epizódot. Ugyanis olasz szolgálati éveim alatt nősültem, de nem Itáliából, hanem a szülőfalumból. Szabadságra mindig hazamentem - ma is az egyszerű emberek között érzem magam a legjobban. Diplomataként is ugyanúgy kimentem otthon kaszálni, vagy más munkába beállni, mert nekem ez kedves világ, most is közülük valónak tartanak. Egyik szabadságom alkalmával ismerkedtem meg a Benedek Elek szűkebb pátriájából, Erdővidékről Kisgalambfalvára helyezett néptanitó lányával, akit azután hamarosan feleségül is vettem. Életre szóló kötelék lett belőle, hiszen a mi családunkban a házasságot egy életre szokás kötni. Bár most egy tízemeletes lakótelepi házban élünk, az életformánk nem változott: nemcsak a gyerekeink, a barátaink is gyakran felkeresnek úgy, mint ahogy az otthon szokás. Viszonylag Fiatalon kerültem Bukarestbe, abba a városba, ahol Romániában a legtöbb magyar él. A román népben is barátot láttam, a közéletben és a művészek között egyaránt sok román kapcsolatom alakult ki. Évek múlva is barátsággal fogadtak. De Kolozsvárról is ugyanezt mondhatom el, ahol román szomszédaink is sírva búcsúztak tőlünk. írhatott a román sajtó bármit a főkonzulátusról, mert aki minket ismert, úgyis tudta, kik vagyunk, hogy emberséges célok és őszinte együttműködési törekvések jellemeztek. A kolozsvári négy és fél év alatt Erdély majd minden nevezetesebb emberével kapcsolatba kerültem nemzetiségre való tekintet nélkül. Megadatott az az ajándék is, hogy a 90 éves Kós Károly köszöntését szervezhettem meg a vármegyeházán. Mindenki úgy látta őt bejönni oda, mint „Erdély utolsó fejedelmét”. Az egész életpályám legértékesebb szolgálata ez a szakasz volt: a legizgalmasabb, legnehezebb, de legszebb. Mindazt az erdélyi tapasztalatot, amit szereztem, s amit otthonról kaptam, felhasználhattam a munkámban. Édesanyám kolozsvári szolgálati éveim alatt halt meg, 93 évesen. A temetésén a térdig érő hó ellenére a falu apraja-nagyja megjelent a galambfalvi temetőben, népviseletbe öltözve. Egy ilyen esemény, még ha készülünk is rá, mindenkit megráz, nekem pedig új erőt adott, ahogy láttam és tapasztaltam ezt az összefogást, az együttérzést, a tiszteletet, az edzett, viharvert, barázdált arcú székelyeket, akik az ősi rend íratlan szabályaival a folytonosságot, a mindent túlélő erős gyökereket vésték belém, erősítették meg hitemet a megmaradásban. ZIKA KLÁRA
