Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanús, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza. Nos uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam. Egy nap, amint a hivatalszobámban pipázgaték, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, akit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azonfelül még fösvénynek is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.- Mit parancsol? - kérém, előzékenyen felugorva.- Az egyik fiamat szeretném kitagadni - szólt közömbösen.- A fiát? Melyiket?- Az öregebbiket, a Károlyt.- De hisz az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.- Megházasodott a gazember.- Megházasodott? Lehetetlen. Kit vett el? Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta kétfelől mérgesen a bajuszát, és megcsikorgatta a fogait.- Hát azt a személyt, akivel az a viszonya volt... Nem rettenetes ez?- Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt, egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermek is van... egy fiú, és már úgy hallom, négyesztendős.- Egy új Paróczy, hahaha! - kacagott föl keserűen. - Megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.- Legjobb volna pedig belenyugodni.- Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgárleány legyen a családomban, aki előbb évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez... S még idehozta a városba, szégyenemre.- Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már, s a világ mégis forog.- Ilyen nem. Ilyen sohasem történt. Hiszen, ha még volna valamije, de stafirungot se hozott... Tudom, egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgárleánynak ne legyen semmije, s mégis nemesemberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?- Semmit. Higgye meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácsolnám nekik. Az öregúr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borult szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felül, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.- Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konceptust. Kihúzott a zsebéből egy ív papírt, és olvasta, hogy alulírott, elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, akit senki többé az ő fiának ne tartson, akinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.- Mennyibe kerül ennek a beiktatása a Hivatalos Hírlelőbe? Kiszámítottam neki a taksát.- Tizenegy forint ötven krajcár.- Sok, sok - jegyzé meg sopánkodva. - Nem lehetne olcsóbban?- Ez a hivatalosan kiszabott ár...- Úgy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól felvesszük, én a gyerekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot. Hja, ez a szabályzat! Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárcájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint, az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai között:- És mikor jelenik meg?- A legközelebbi számban. Erre a biztosításra letette a forintost az asztalra. A második forintnál lelkemre kötötte:- Nagy betűkkel legyen, jó nagy, kövér betűkkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák. - Majd idegesen csapott ki egy ötöst.- Nyomdahiba ne legyen benne - kiáltá egy diktátor dölyfösségével. Menynyi is már?... Hét. Ugye, hét? Itt van még a többi. Istenem, Istenem, hát érdemes apának lenni? Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordult, és így szólt:- Aztán, ha valami akar lenni, uramöcsém, itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon. Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél, díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján, és beszaladgálta a kancelláriákat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle, s éppen ezért teljesítette, amit kívánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha valami akar lenni, itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.” Én még nem ismertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával. Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás. Hétközben is beküldte a béresasszonyt vagy a kasznárját, s csak annyit írt egy cédulára: „Mi lesz már?” (Éppen az bosszantott a legjobban.) Hát az lesz - üzentem neki -, hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hírlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelen-1
