Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
tettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A viceispán, aki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni föllebbvalóimnak.) Hanem aztán egyszer csak megjelent a Hivatalos Hírlelő, és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla. Nosza, ott termett nyomban a tekintetes úr, rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.-No, szépen vagyunk! - kiabálta. - Mi történt a pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát még a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat! Mingyárt szélsőbali leszek, ebben a pillanatban. Valahogy sikerült lecsillapítani, megmutattam neki a fiókban a pénzt, az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megígérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába. De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károllyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást. Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy nyolc nap múlva, egy délután ismét begurult az öreg, s elém állt, apró, szúrós szemeit rám meresztve :- Nos?- Leadtam már, kérem alássan - mondám ijedten (s egy kissé talán el is pirultam e füllentésre), azóta ki van nyomva.- Helyesen - szólt megelégedetten -, nagyon helyes. Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd, erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten. 2 („Hanem most már - gondoltam magamban - csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba, s kiszedetem legott a közleményt.”) De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot, az írással, és éppen megyek lefelé a lépcsőkön, mikor szembejön az öreg, lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa, és egy kis szőke fickót cipel a karján, ki makrancosán kalimpál a lábaival.- Éppen önhöz jövök - szólt izgatottan.- Hozzám? - dadogtam - hisz már ki van nyomva, kérem.- Hm, hm... de menjünk be, kérem, a szobába. Uccu, kisember, most már leteszlek, itt már nem romlik a méhecskéd. A fiú kezében egy ostor volt, s amint ott tipegett az öreg mellett, végig a hoszszú ámbituson, meg-megsuhintotta vele: „Ejnye, mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.” A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vígan csengett, a kis ostor csattogott.- Hová megyünk? - kérdezgette váltig útközben, kíváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. - Istállóba megyünk?- Nem, fiam, ehhez a bácsikádhoz megyünk. Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.- Nagy baj van, kedves uramöcsém - kezdé odabent, s hangja egyszerre alázatos, szelíd lett -, hát csakugyan ki van nyomtatva már az izé?- Igen, már ki van nyomtatva. Az öreg fejét vakarta kedvetlenül.- Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.- Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.- Pedig annak nem szabad megjelenni.- De hát mi történt?- Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyermeket. Én találtam meg. Azaz, hogy egymásra akadtunk.- Hát ez a kisfiú talán...- Igen, ez az: Apró fickók játszottak egy kapu előtt, öten-hatan, amint itt a megyeháznál bekanyarodom. - Egyszerre csak elém áll az egyik, képzelje csak, szóról szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.” Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj utadra!” Erre szembeáll velem adta kölyke, s visszafelesel: „Ne lökdösődj, bácsi, mert visszalöknek!” Kiesett szememből a könny... Meglágyultam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?” Bátran a szemembe néz: „Cukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.” A kisfiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig, és élénken közbeszólt: „Nini, lekvár!”- Mordizomadta gyereke! - kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csíny.) - No, no, nem tesz semmit... ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát, mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibuggyant a könny a szememből, fölkaptam a gyereket, összevissza csókoltam, és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj errefelé, fiacskám!- Kedves jószág, valóban...- Ugye, ugye - vágott közbe elérzékenyülten -, annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? - nyöszörögte félénken.- Ó, igen, van egy. Más lapot nyomtatni. Nyakamba ugrott örömében.- Es mibe fog kerülni? - kérdé izgatottan.- Körülbelül negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.- Amibe kerül, abba kerül - kiáltá -, csak tessék azután megmondani, és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?-Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.- Isten önnel hát. Gyere no, kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni... Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumnál, csak nekem szóljon. Köszönöm. Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve. S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utcán kikerül, a társaságban megszökik előlem. Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképpen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajcárral.
