Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
A REFORMÁTUS EGYHÁZ MENEKÜLTGONDOZÓ SZOLGÁLATÁNAK DOKUMENTUMAIBÓL „Én azért jöttem, hogy a gyerekeim magyarok maradjanak. Iskolájuk után odahaza románlakta vidékre helyezték volna őket." Székelyudvarhelyi 32 éves családapa. „Azért hagytuk el Romániát, mert születendő gyerekünket rendes körülmények körüli szeretnénk fölnevelni..." Maroshévizi 25 éves terhes kismama „Azért jöttünk Magyarországra, hogy a gyerekeinket magyar iskolába járassuk, mert Zoltánnak és Attilának hívják őket... Az iskolában kijelentették, hogy szünetben csak románul szabad beszélni..." Sz. Mária „Moldovai és oltyán románokat telepítettek Szatmárnémetibe... A saját munkahelyemen is, a szabóműhelybe román anyanyelvű dolgozókat tettek, s emiatt megszólalni sem tudtunk, mert féltünk, hogy bajba kerülhetünk." Sz. B. „Sepsiszentgyörgyről érkeztem, otthon hagyva a feleségem és a 10 éves illetve a 12 éves fiaimat... igyekezek itt előkészíteni egy új otthont, egy igazi otthont számukra. Ezen elhatározásom már 1987-ben született, amikor behívtak katonának munkaszolgálatra Bukarestbe, az Országházat építeni. Az ott eltöltött 6 hónap ideje alatt mi kellett fizessük a szállást, az ételt, a ruhakopást és a szállítást is úgy, hogy a kereset nagyon kevés volt. Az étel mind ezek mellett oly gyenge volt, hogy nem is lehetett jóformán megenni. Nemzetiségi problémák is voltak. Minket bozgornak neveztek, ami magyar fordításban hazátlant jelent. Ezek után én igazán nem tudom, hogy akkor minket miért nem engednek családdal együtt és miért kell külön éljünk vállalva a sok nehézséget." Egy 36 éves apa „Az egyik ok a sok közül, ami miatt arra kényszerültem, hogy szökjek, az, hogy a vállalatnál felszólítottak, illetve megkérdeztek minket, fiatal nőtlen pályakezdő munkásokat, hogy nem akarunk-e bányába menni dolgozni. Mivelhogy 5 éves szerződést kell kötni a vállalattal, vagy elfogadtuk vagy pedig felmondtak és ki kellett fizetni az ötéves szerződést, ami kb. 15 000 lei. Azért bocsájtanak el, hogy a bányamunkát vállaljuk." 20 éves munkás Nagyváradról Tudom, az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám.- Ezt nem kell tanulni, ezt jól ismerem. Benne van az Erdélyi énekeskönyvben - fordul felém a mellettem álló fekete hajú aszszony. Az elcsendesedés pillanataiban azonban - a gyerekhangok mellett - többfelől szipogás, fel-felcsukló sírás hallatszik. A székely himnusz és a nemzeti imádságunk éneklésekor aztán fölszakad a fájdalom, a megrendülés. Egy leányt hasztalan próbálnak vigasztalni barátnői. (Ki gondolta volna, hogy ő is menekült. Divatos farmerruha, mesterfodrászi frizura, szép, tinédzser arc. Vajon kit, kiket hagyott otthon?) A mellettem álló fekete hajú asszony is nyeli a könnyeit. Kamasz fia maradt odaát. O nem kapott útlevelet. Megbeszélték, hogy majd a szülők után szökik. Csak semmi baj ne legyen! Tudom, nem megrendülni kell, hanem segíteni. Addig is, amíg jogilag rendezik a menekültek ügyét. Addig is, amíg nemzetközileg garantálják a nemzeti kisebbségek jogait. Addig is, amíg az erdélyi magyarságnak visszaadják a jövő tudatát. Addig is, amíg... Akinek nincs saját Bibliája, kap ajándékba. Az arcokon áhitat. Van, aki megcsókolja az új Bibliát, van aki rögtön olvasni kezdi. Egy idős, fejkendős néni igyekszik minél távolabb tartani a szemétől a könyvet, látszik, szemüveg kéne neki. Aztán szokás szerint a Képeink a rákosszentmihályi református templomban készültek FOTÓ: SZIDIROPULOSZ ZSUZSANNA többi ajándék könyvért lehet menni. A székeken pedig a Svájcból és Hollandiából érkezett adományok: piskótás dobozok, vitaminkészítmények, levespor, ruhával teli zacskók. Hét óra régen elmúlt, de még tele a terem. Folytatódnak a hirdetések. A „legfontosabb”: 1988. november 6-án lejátszotta első jótékony célú mérkőzését a TRANSYLVANIA SC futballszakosztályának két csapata. Az I. csapat 4:0-ra győzött. A góllövők: a nagyváradi Salánki Balázs (2) és a kolozsvári Kiss Csaba (2). Az egyetlen nem erdélyi játékos Tamás Gábor lelkész volt, aki egyben a szakosztály szervezője és menedzsere. A fiúknak felszerelést a Magyar Labdarúgó Szövetség adott és játékvezetőt is küldött. * Próbálnék szót váltani a lelkésszel, hiszen a múlt év eleje óta hétről hétre elsőként ők kérdezik az ideérkezőket: miért, honnan és hogyan jöttek, meggondolták-e a döntésüket, nem mennének-e mégis inkább vissza, kit hagytak otthon, hogyan képzelik a jövőjüket. Aggodalmukat kérdéseik is tükrözik: a menekülés nem csupán az erdélyi magyarságnak, az egyénnek sem megoldás, ha az indokok, a körülmények ismeretében érthető is. Tamás Bertalan, Tenke Sándor, Szloboda József, Németh Géza szavára azonban sokan várnak, nincs lehetőség a társalgásra, így hát egy idősebb asszonynak az írását veszem kézbe, aki éppen az imént tartotta fontosnak, hogy teljes névvel lejegyezze: „A fájdalmunk olyan óriási a sok megaláztatás miatt, hogy néha örvendezni sem tudunk az itt talált szabadságnak, féltjük az otthönmaradt magyarokat, nemcsak a barátainkat és rokonainkat, hanem mindenkit. ” KOLCZONAY KATALIN 7
