Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-01-22 / 2. szám

100 éve halt meg Rudolf trónörökös

A dolog még ama, boldognak mondott békeidőkben történt, amikor a felsőbb régiók viselt dolgaiba nem láthattak bele, s ezért holmi találgatásokba bocsátkoztak az emberek. Legalábbis a kíváncsibbja, mert akkor is többen voltak azok a halandók, akik tették a maguk dolgát és hidegen hagyta őket a szenzáció. Rudolf trónörökös, azaz a Lajtán innen többnyire csak Rezső királyfi esete azonban más volt. Az ő felséges személyét különleges érdeklődés övezte éltében és halála után is Magyarországon. Nem mintha atyjaura, I. Ferenc József császár-király, a boldog békeidők mítoszának megalapozója, „Európa első gavallérja” kívülrekedt volna a honfiúi megbecsülésen, de a szigorú tekintetű, egyenes tartású és jellemű császár a tiszteletből többet kapott, mint a szeretetből. Neki nem egykönnyen felejtette el a magyarság ifjú éveinek abszolutizmusát.

Talán éppen ezért, az atyával szemben, valódi tőrőlmetszett magyar királyt szerettek volna látni Rudolfban a vérmesebb magyarok. Rejtélyes halála pedig különösen meglódította a képzeletet, és a szerencsétlen sorsú főhercegből egyesek szemében valóságos mesehős lett, akit szépsége, jósága, fényes tehetsége miatt elemésztettek holmi setét hatalmak. Míg mások italozó, morfinista, szoknyabolond különcnek minősítették, akinek hál’istennek sose tették fejére a szent koronát. Egy azonban különösképpen közös mindkétfajta képben, az ugyanis, hogy a barát és ellenfél egyaránt hírbe hozta borral, asszonnyal, s másféle korhelységgel. Még a vele és családjával szintúgy rokonszenvező Krúdy sem átallott róla úri-betyáros híreket költeni. Nem hagyott azonban kétséget afelől, hogy a királyfit olyan magyar urak vitték a bűnbe, akik 1848, vagy kielégítetlen ambícióik miatt „haragot tartanak” I. Ferenc Józseffel, és Rudolfban már leendő érvényesülésük zálogát kívánták megkaparintani. „Mindenféle vadászatokat rendeznek a tiszteletére - meséli Krúdy -, amely vadászatokról még manapság is a legkülönbözőbb legendákat lehet hallani. Egy egész könyvet (Őszi utazás a vörös postakocsin címmel) írtam egyszer azokról a fantasztikus vadászatokról, rejtekkastélyokról, titkos mulatozásokról, amelyeken Rudolf trónörökös tiszteletére ropogós csárdást jártak az öreg medvevadászok, és a bálhoz öltözött hölgyek szó nélkül engedelmeskedtek az udvarmester felhívásának, aki a hölgyeket csak abban az esetben volt hajlandó a tánchoz beereszteni, ha előbb megfosztják vala magukat a gondosan összeválogatott ruházatuktól.” Majd így folytatja: „Legendák... A régi Magyarország szájról szájra járó történetei, amelyek vándorlásaikban elmentek a főúri szalonokból, az előkelő kaszinók társalgóiból a gólyafészkes falusi házakig.”

Legendák? Ma már tudjuk, hogy többnyire azok, noha volt némi valóságmagva is. Rudolf szívesen vadászott, a gyengébb nem társaságát és az italt sem vetette meg, de nem volt megátalkodott szoknyavadász és idült alkoholista sem, aki becsmérlői szerint alkalmatlanná vált az uralkodásra. Akkor hát cui prodest? Kinek használhatott mindez? Szokásainak eltúlozása, kiforgatása, egyszóval a trónörökös lejáratása mögött minden bizonnyal azok a német birodalmi körök keresendők, akik orroltak a két birodalom közötti távolságtartást sürgető Rudolfra.

Többsincs királyfi

Ferenc József és Erzsébet királyné házasságából a kis Zsófia után 1858. augusztus 21-én született Rudolf főherceg, aki születése pillanatában az osztrák-magyar birodalom trónörököse lett,

habár a várakozási idő eleve hosszúnak ígérkezett, mivel atyjaura ekkor csupán 28 éves volt. Az uralkodó és a magyarok megbékélésében az ismert politikai okok mellett az is közrejátszott, hogy 1857-es magyarországi kőrútjára Ferenc Józsefet már elkísérte szép fiatal hitvese is, aki azonnal erős szimpátiákat keltett az 1848/49 miatt önkényuralommal büntetett országban. A kis királyfi születése pedig tovább oldotta a hangulatot, hiszen királyfinak a pozsonyi országgyűlésen megjelent gyermek II. József óta nem örülhetett a magyar közönség. V utána következő uralkodók pedig mintha már eleve felnőttként jöttek volna a világra. így Rudolfot zsenge gyermekkorától a szeretet minden megnyilvánulásával elhalmozta a nemrég még rebellis ország.

A fiú kiváló, az uralkodásra sokoldalúan előkészítő nevelést kapott, habár sok igazság lakozik azok véleményében is, akik nevelési hibának tartják, hogy anyjától elkülönítve, kikerült a királyné színes egyéniségének szellemi hatása alól. Ennek ellenére számos olyan képesség bontakozott ki benne, amely anyja szabadabb, a bécsi udvarétól sok tekintetben eltérő felfogására emlékeztetett. Éppúgy hiba volt, hogy egyik nevelője, gróf Gondrecourt túlságosan is kemény katonai módszerekkel kívánta edzeni a gyenge fizikumú, ideges alkatú fiút. Erzsébet határozott fellépésére Joseph Latour von Thurmburg lépett a gróf helyére és árnyaltabb módszerekkel, jó eredményt ért el Rudolfnál.

A kis trónörököst négyéves korától rendszeres tanulásra fogták; írást, olvasást és vallási ismereteket kellett tanulnia Weiden bárónő irányítása mellett. Emellett a magyar, lengyel és cseh nyelvvel is meg kellett birkóznia. A magyar nyelvbe Rimely apát vezette be, és Rudolf e téren is jó tanítványnak bizonyult; nyelvünkön akcentus nélkül, folyékonyan beszélt, írt és olvasott. Előszeretettel választotta társalgási nyelvként is a magyart, édesanyjával gyakran magyarul beszélt és levelezett.

Kilencéves koráig befejezte elemi iskolai tanulmányait és a következőkben a szokásos gimnáziumi tananyagot sajátította el. Első nyilvános gimnáziumi vizsgájára 1872 tavaszán került sor, amelyen jelen volt Horváth Mihály püspök, a híres történész, az 1849-es Szemere-kormány kultuszminisztere, Toldy Ferenc irodalomtörténész, a pesti egyetem rektora, valamint Hegedűs Lajos Kandid miniszteri tanácsos, és természetesen Rónay Jácint atya is - negyvennyolcas honvédtiszt -, aki magyar irodalomra és „irálytanra”, azaz történelemre tanította a trónörököst. Történelmi vizsgája alapos jártasságot tételezett fel a magyar múlt századaiban, mert Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, I. Ulászló és II. Lajos koráról, valamint a török elleni felszabadító háborúkról, Lotharingiai Károly és Savoyai Eugen hadjáratairól kellett számot adnia. Majd a szónoklás terén szerzett ismereteit mutatta be: előbb Szilágyi Mihály szerepében, Mátyás királlyá választására szólította fel a rendeket, utána pedig Lotharingiai Károlyként lelkesítette Buda bevételére az európai keresztény seregeket.

A trón várományosa 1872-től katonai tárgyakat is tanult, mégpedig kezdetben nem magasröptű hadművészeti ismereteket, hanem mindazokat a gyakorlati tudnivalókat, amelyek a birodalmi tisztképzésben általánosak voltak. Mint látjuk, a császári atya különleges figyelmet fordított Rudolf taníttatására, egy kérdésben azonban lakhatatlan maradt, nyilvános egyetemi tanuldM^aihoz nem járult hozzá. így a bölcsészeti, jogi, államtudományi tárgyakkal változatlanul magánúton ismerkedett meg.

Az ifjúvá serdülő Rudolf tanulmányai, tanárai, de még inkább baráti köre hatására és az atyai szándék ellenére szabadgondolkodó lett. Külföldi utazásai látókörét kiszélesítették; különös fontossággal bírt angliai útja, amely során gazdasági ismereteit megalapozta. Baráti köréhez tartozott Alfred Brehm, a neves természettudós, Kari Menger szociológus és Moritz Szeps a „Neues Wiener Tageblatt” szerkesztője. Rudolf ugyanis kiváló íráskészséggel rendelkezett - értő ismerői azt állították, hogy ha nem születik trónörökösnek, újságírásból is megélt volna -, cikkei szigorú konspirációs szabályok szerint jutottak el Szepshez és jelentek meg lapjában álnév alatt. írásait kemény szembenállás jellemzi - saját szavait idézve - a „feudális-klerikális föderalista rendszerrel”, valamint az európai politikában a német és orosz hegemonikus törekvésekkel. Brehm és Jókai Mór hatására kezdi el „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című füzetek kiadását. A közös munka során melegszívű, atyai barátra lelt a nagy magyar mesemondóban, akit gyakran felkeresett Bajza utcai otthonában. Irodalmi működésének másik ismert darabja az 1879-ben megjelent „Tizenöt nap a Dunán” című könyve, amelyben dunai utazásának élményeit örökítette meg.

Atyja 1877. április 24-én nagykorúvá nyilvánította. A következő év június 24-én lépett tényleges katonai szolgálatba, a 36. cs. és kir. gyalogezred tisztjeként, 1880-ban vezérőrnaggyá és ellentengernaggyá léptették elő. 1881 tavaszán Prágában a 13. gyalogdandár parancsnoka lett, 1883- ban pedig altábomagyi rangban a bécsi székhelyű 25. gyaloghadosztály parancsnokává, végül 1888. március 18-i hatállyal a gyalogság főfelügyelőjévé nevezte ki a császár.

Az a csillagszemű leány

Rudolf és a nők viszonya külön fejezete a tragikus történetnek, amelyet nagy előszeretettel színezget immár száz esztendeje a pikantériákra éhes irodalom. Szeretőinek, kalandjainak legendás számát emlegetik, ámbár eldönthetetlen, hogy hősünk különleges szerelmi élénkséggel megáldott férfiú lett volna csakugyan, vagy egy átlagos halandónál élesebb lencséjű górcső alatt vizsgálta őt a közvélemény. Valószínűleg az utóbbi eset állhatott fenn, ámbár pontosan ismeri az utókor azoknak a hölgyeknek a nevét, akik férfipályájának alakulására a legdelejesebb hatással voltak.

Az elsőként említendő hölgy, vagyis Stefánia belga királylány, József nádorunk unokája, nem tartozik a nagy szerelmek sorába, mégis akarvaakaratlanul szerepet játszott a tragédia kifejletében. A császár egyenes kívánságára Rudolf 1880- ban feleségül vette a hercegnőt, aki a kortársak tanúsága szerint olyan volt ekkor, mint egy ennivaló „cukorbaba”, de bársonyos bőrén, kerekded formáin kívül egyéb vonzerővel nem rendelkezett. Erzsébet királyné is kifogásolta a házasság tervét, mert túlságosan is jelentéktelennek tartotta fia mellé a kis rokonhercegnőt. Végül a császár akarata győzött, és annak sincs nyoma, hogy Rudolf nem szívesen kóstolta volna meg a cukorbabát. Stefánia azonban nemcsak hasonlított a cukros süteményre, hanem különleges mohósággal fogyasztotta is az ilyenféle csemegéket, aminek következtében néhány év múltán - finoman szólva is - molett asszonysággá terebélyesedett. A házasság a várakozások ellenére egy ideig sikeresnek látszott, de a magasabb röptű, igényesebb élményekre vágyó férjet nem kötötte le igazán. Rudolf ekkor már túl volt egy nagy szerelmen, amely Erzsébet királyné bátyjának rangon aluli házasságából származó leányához, Wallersee bárónőhöz fűzte. Az ifjú hölgyet Erzsébet nevelte, s ha hinni lehet a korabeli pletykáknak, „nevelését” Rudolf úrfi fejezte be. Amikor a gyengéd kapcsolat a császár tudomására jutott, a rokonleányt sietve férjhez adták. Larisch grófnő néven, fontos szerepe lesz még Rudolf életsorsának alakulásában.

Említsünk meg még két hölgyet a trónörökös lieblángjei, „szívhölgyei” sorából. Az egyik Mitzi

26