Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-19 / 12. szám
SZERB ANTAL A menthetetlen Peter Rarely éppen hazafelé utazott Invernessből, a skót felföldről, ahol saját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többfelől az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepélyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is ilyen jól prosperálna” - gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis munkanélkülieket szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egyfolytában hétmillió-háromszázezerig. Kettő már feladta, három még számol, de a legtehetségesebb is még csak egymillió-kettőszázötvenezer körül járt, mikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étkezőkocsijában ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és ál-teknősbékalevest kanalazgatott, közben merengve nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra.- Megengedi? - kérdezte Rarely, letelepedve az író mellé. - Nem zavarom?- Dehogynem, de mennyire zavar - felelte Maclean kitörő örömmel. - Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönösebb ember a vonaton.-Tudniillik dolgozom - mondta Maclean. - Jegyzeteket készítek egy rádió-előadás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia regényt, megírtam két esszét és egy novellát, nyolc elmefuttatást a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rádió-előadással még el vagyok maradva.- Érdekes - tűnődött Rarely én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb milliomosnak.- Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlevőket természetesen mindig kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvkritikák, a lektori jelentések, és időnkint mégis egy novellát is kell írnom, hogy megmutassam, hogy még művész vagyok, és valami kis tudományos munkát, hogy ne butuljak el egészen az Írásban, na és a propagandacikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... kérem, számítsa ki.- Rémes. Hogy győzi? Mikor ír? GÖNCZI BÉLA ILLUSZTRÁCIÓJA- Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébredek. Almomban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és mikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel a rádió-előadásomat be fogom fejezni.- És mikor él maga?- Soha. Nincs időm sportolni, és nincs időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz.- De hiszen könyvkritikákról és lektori jelentésekről beszélt. Csak el kell olvasnia azokat a könyveket...- Igen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak olyan könyveket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amikre szükségem van valamelyik írásomhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet teljesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meséit. Évek óta vágyódom a csúnya kis kacsa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt:- Mi az ördögnek dolgozik ennyit?- Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell élnie; magánál az szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézműves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tudjak élni.- Ne haragudjék egy tolakodó kérdésért: mennyit keres?- Öt-hatszáz fontot egy évben.- Micsoda? Ennyi munkával? Hisz ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások.- Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok.- Ide hallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot?- Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpül-1
