Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-19 / 12. szám

SZERB ANTAL A menthetetlen Peter Rarely éppen hazafelé utazott Invernessből, a skót felföldről, ahol sa­ját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többfelől az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a zá­róünnepélyre utazott most fel, és na­gyon meg volt elégedve. „Vajha a med­vetelepem is ilyen jól prosperálna” - gondolta magában. Mert Walesben, ot­tani erdőiben néhány Erdélyből impor­tált medvét helyezett el, minthogy na­gyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis munkanélkülieket szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egyfolytában hétmillió-háromszázeze­rig. Kettő már feladta, három még szá­mol, de a legtehetségesebb is még csak egymillió-kettőszázötvenezer körül járt, mikor Rarely elutazott Londonból. Va­jon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étkezőkocsijá­ban ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és ál-teknősbékalevest kanalazgatott, közben merengve nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra.- Megengedi? - kérdezte Rarely, lete­lepedve az író mellé. - Nem zavarom?- Dehogynem, de mennyire zavar - felelte Maclean kitörő örömmel. - Ép­pen azért nagyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkí­vül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirte­len az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönösebb ember a vonaton.-Tudniillik dolgozom - mondta Maclean. - Jegyzeteket készítek egy rá­dió-előadás számára, amelyet skóciai él­ményeimről fogok tartani. Amíg magá­val beszélek, addig legalább nem dolgo­zom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem ma­gam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia re­gényt, megírtam két esszét és egy novel­lát, nyolc elmefuttatást a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rá­dió-előadással még el vagyok maradva.- Érdekes - tűnődött Rarely én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is vala­mit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb millio­mosnak.- Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az em­berfajtát, a jelenlevőket természetesen mindig kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvkritikák, a lektori jelenté­sek, és időnkint mégis egy novellát is kell írnom, hogy megmutassam, hogy még művész vagyok, és valami kis tudo­mányos munkát, hogy ne butuljak el egészen az Írásban, na és a propaganda­cikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyvei­ről... kérem, számítsa ki.- Rémes. Hogy győzi? Mikor ír? GÖNCZI BÉLA ILLUSZTRÁCIÓJA- Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébre­dek. Almomban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és mikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel a rá­dió-előadásomat be fogom fejezni.- És mikor él maga?- Soha. Nincs időm sportolni, és nincs időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéz­iratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz.- De hiszen könyvkritikákról és lekto­ri jelentésekről beszélt. Csak el kell ol­vasnia azokat a könyveket...- Igen, uram, rengeteget olvasok, na­ponta hat-hét órát. De csak olyan köny­veket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amikre szükségem van valamelyik írásomhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet telje­sen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Pél­dául Andersen meséit. Évek óta vágyó­dom a csúnya kis kacsa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt:- Mi az ördögnek dolgozik ennyit?- Hogy megéljek, kedves jó uram, ki­zárólag azért. Persze maga azt nem tud­ja, hogy az embernek meg is kell élnie; magánál az szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítse­nek belőlük, az agyam még nincs annyi­ra megtámadva, hogy színdarabot tud­nék írni, szürke irodalmi kézműves va­gyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tudjak élni.- Ne haragudjék egy tolakodó kérdé­sért: mennyit keres?- Öt-hatszáz fontot egy évben.- Micsoda? Ennyi munkával? Hisz ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások.- Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok.- Ide hallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt ké­rem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az aján­latot?- Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpül-1

Next

/
Thumbnails
Contents