Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-01-22 / 2. szám

I

Ahogy olvasóink látják

Milyen a magyar? Öt lapszámon keresztül fejtette ki véleményét a magyar szellemi élet 16 kiválósága: Keresztury Dezső, Doráti Antal, Sinkovits Imre, Rubik Ernő, Kulcsár Kálmán, Czeizel Endre, Bay Zoltán, Ferdinándy György, Köpeczi Béla, Bállá László, Cserháti József, Fekete Gyula, Demján Sándor, Victor Vasarely, Makovecz Imre, Borsos Miklós. Az írásokra számos - egyes esetekben szélsőséges - hozzászólás, vélemény érkezett. Az alábbiakban ezekből idézünk.

Vigyázzunk a veszélyes magyarázkodással!

A Milyen a magyar? összeállítás mellett közölt „Használati utasítás Európa népeihez” című cikkük olvasásakor sok gondolatom támadt. Igazán nem is a táblázaton, hanem a magyarázatként mellette közölt cikken ütköztem meg. Mert a cikk hangvételével, szóhasználatával támpontként ismeri el a „Völkertafel” megállapításait. A cikk írója szabadkozik, miképp is jöhetett létre ilyen „nem hízelgő” kép rólunk - ezáltal mintegy hitelt ad az állítottaknak.

Amint a cikk megállapítja: „Az ilyen táblák hatása a nemzeti identitás kialakításában és formálásában nem lehetett csekély.” Ugyanez érvényes a cikkre is! A tábla nem kíván magyarázatot - semmiképp ilyen, azonosságtudatunk kialakítása és őrzése szempontjából veszélyes, hebegő, védekező magyarázkodást. *

SZÉLL CSABA Erkrath, NSZK

A külföldi magyarok többsége szégyelli magyarságát

Az iskolában nemegyszer előfordul, hogy a felelésre felszólított diák haboz, hallgat, nem találja azonnal a megfelelő szavakat, vagy éppen nem is tud válaszolni a kérdésre, mert nem készült. Amíg ő töpreng, egyik társa, akinek a kisujjában van az aznapi lecke, nem tud uralkodni magán, hanem áthágva a szabályokat, anélkül, hogy felelésre jelentkezne, hangosan mondja, amit tud. A tanár ilyenkor rendszerint bosszankodva rászól: „Nem téged kérdeztelek! Akkor felelj, ha kérdeznek!”

Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy

kicsit ennek az okvetetlenkedő diáknak a bőrében érzem magam.

Nem vagyok országos vagy világhírű tudós, művész, feltaláló, gyáros. A „Magyar Hírek” szerkesztősége részéről érthető, hogy nem az én véleményemet kérdezte arról, hogy milyen is a magyar ember, illetve milyennek látja önmagát. Ennek ellenére úgy teszek, mint az említett diák. Nem tudom a szót magamban tartani.

Életem nagyobbik felét külföldön kellett leélnem annak ellenére, hogy őszintén szólva, sohasem kívántam hazámat úgy elhagyni, hogy más országban próbáljak szerencsét. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem bírtam elszakadni a magyarságtól. Érdekelt a nyugati világba vetődött honfitársaim és az otthon maradtak sorsa egyaránt. Jó három évtizedes újságírói és egyéb ténykedésem során a sors nemcsak magyarokkal, hanem számos más nép fiával is összehozott. Találkozásaim és beszélgetéseim alapján sorozatos összehasonlításokat tettem magyarok és más nemzetiségűek között. Ezért engedem meg magamnak, hogy most hívatlanul, kérdezetlenül is beleszóljak néhány mondattal a

vitába.

Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy a magyar irodalomban gyéren találkozunk önmagunk, a magyarok jellemzésével. Ellenkezőleg, saját tapasztalataim alapján állítom, hogy könyvtárnyi anyagot lehetne összeállítani azokról az irodalmi, történelmi, politikai és egyéb írásokból, amelyek szerzői a magyarság jó és rossz tulajdonságait sorolják fel. A megállapítások az esetek többségében meglehetősen egyoldalúak. Az a benyomásom, hogy úgy cselekedtünk évszázadokon keresztül, mint az az ember, aki a tükörben a környező világról tudomást sem véve, állandóan csak saját képmását szemléli. Egyszer elragadóan szépnek, máskor elviselhetetlenül csúnyának találja, attól függően, milyen a hangulata.

Külföldön töltött éveim során rájöttem arra, hogy összehasonlítási alap nélkül nem alkothatunk a magyarságról reális képet. Öszszehasonlítási alapul pedig részben más népek megismerése, részben pedig annak az ismerete szolgálhat, hogyan vélekednek rólunk, magyarokról más nemzetek fiai. Még

az elfogult és rosszindulatú ábrázolásokban is felfedezhetjük a realitás nyomait, amely tanulságul szolgálhat számunkra. Más népek rólunk alkotott véleményének megismerése ugyanakkor kijózaníthat, lehűti elbizakodottságunkat.

Mi, magyarok már évszázadok óta büszkélkedhetünk azzal, hogy a nyugati kereszténység védőbástyái vagyunk. Erről úgy nyilatkozunk szóban és írásban, mintha az egész világ előtt nyilvánvaló tény lenne. Mintha - legalábbis Európában - minden ember tudná, hogy miért harangoznak délben, mintha mindenki tudná ki volt Szent István király vagy Hunyadi Mátyás, mintha mindenki részvétet érezne irántunk elvesztett szabadságharcaink és a minket ért különféle történelmi igazságtalanságok miatt. Azok a szerzők, akik eddig arról akarták tudósítani a magyarságot, hogy miként vélekedik róla a külföld, mindenekelőtt a nyugati külföld, ügyesen összeválogatták a pozitív nyilatkozatokat, és azokat tárták az otthoni magyarság elé. Ezzel csak erősítették azt a tévhitet, hogy minket a nyugati népek a kereszténység felvétele után befogadtak a maguk testvéri közösségébe, tiszteltek, becsültek bennünket, értékelték eredményeinket. A valóság sajnos az volt, hogy azokat a gyakran idézett pozitív nyilatkozatokat valahol elfelejtett régi könyvek sorai közül kellett előkaparni.

Doráti Antal azt írta, hogy a magyart idegen társaságban „érdekesnek” tartják. Az „érdekes” kifejezés mögött sajnos ott lappang az előítélet. Miért nem mondják pl. egy franciára, egy svédre, egy olaszra, egy görögre vagy akár egy lengyelre, hogy „jé, maga olasz, francia, svéd, vagy lengyel és ez milyen érdekes”? A jól nevelt európai a társaságban csak úgy halkan megjegyzi valakiről, hogy „ez az ember zsidó”, vagy, hogy „érdekes, hogy magyar”. A kevésbé jól nevelt szójárása hasonló esetben már „büdös zsidó” és „barbár magyar.”

Ez az előítéletekkel terhes légkör vízválasztóként hat, a külföldre került, ott élő magyar jellegzetes tulajdonságai csakhamar észrevehetőkké válnak az idegen környezetben, mind erényei, mind pedig a hibái élesebben rajzolódnak ki. Mint említettem, az évek során különböző nemzetek fiaival találkoztam. Nemcsak európaiakkal, hanem olykor ázsiaiakkal, afrikaiakkal is. Nagy és kis népek, gazdaságilag fejlett, magas életszínvonallal rendelkező és fejletlen országok polgáraival egyaránt. Egyik sem szégyellte a maga nemzetiségét. Sem az Egyesült Államok vagy Franciaország polgára, sem az egykori gyarmatból önállóvá vált afrikai ország lakója. Ezzel szemben a magyarok 90%-a határozottan szégyelli magyarságát és igyekszik minél előbb megszabadulni tőle. A magyarságnak talán erről a legjellegzetesebb jellemvonásáról beszélnek a legkevesebbet. A magyar a világ, de legalább Európa egyet-12