Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
len népe, amelyik a saját nemzetiségét határozottan utálja, szégyellj a saját anyanyelvét, kultúráját és mindazt, ami a magyarságra emlékezteti. A magyar az az ember, aki ha külföldre kerül, azonnal be akar olvadni. Még meg sem melegedett, még az ország nyelvét is alig beszéli, máris megváltoztatja a nevét. A magyar asszony, ha nem magyar férfivel házasodik össze, gyermekével nem beszél magyarul. Az ilyen vegyes házasságból született gyermeknek csak „apanyelve” van. Még a magyar házaspárok között sem ritka eset, hogy a gyermekekkel eleve nem beszélnek magyarul, nehogy véletlenül megtanulja azt az utált, megvetett nyelvet, vagy ha a gyerek, a házastárs mégis tud, illetve nyilvános helyen megszólal magyarul, a másik figyelmezteti, ne beszéljen magyarul, mert mások meghallhatják. A magyar emberbe már a saját hazájában évszázadok óta kollektív kisebbségi érzést neveltek bele a Nyugattal szemben. Minden, ami Nyugatról jön elsőrendű, nagyszerű; a nyugati nyelvektől és a kultúrától kezdve a legutolsó vásári bóvliig minden különb a magyarnál. Még napjainkban is alig találni olyan tanulmányt, mely ne hangsúlyozná a magyarság elmaradottságát. Nyilvánvalóan kialakul ilyen körülmények között a kollektív kisebbségi érzés. A kivételeket nem érdemes felsorolni. Azokat a művészeket, tudósokat, akik idegenben is vállalják magyarságukat - és nem nevezik magukat néhány év múlva már csak „magyar származásúdnak. Ők csak a szabályt erősítik, ugyanúgy, mint az a kevés magyar, aki még magyarul is megtanítja a gyerekét és ha van olyan, a magyar iskolába is elküldi. A többség nem így cselekszik. Nincs szükség arra, hogy bárki a kisujját is megmozdítsa a magyarok kiirtására, megszüntetésére, eltörlésére. Elvégzik ezt a feladatot maguk a magyarok. VEZÉNYI PÁL (a Magyar Hirdető szerkesztője) Zürich, Svájc Aki szívében őrzi az örökséget Mitől van a magyar emberben annyi hitelesítő szenvedély, amikor átlépi hazája határát? Ez amolyan íratlan belső törvény, amire nincs megfogalmazható magyarázat. Magyarságunk töretlen fénye akkor ragyog igazán fennen, amikor kilépünk hazánk földjéről. Valamiképpen én is így vagyok „lokálpatriótaságommal”. Hogy mennyire szeretem hazámat és népemet, azt akkor tudom igazán fölmérni, ha kinyílik előttem a világ felé vezető út! Vendéglátómnál, akinél közel három hónapot tölthetek az ő jóvoltából, olyan szép az életem, mint egy mesebeli királykisaszszonynak. Kedves és szép luxemburgi otthonában dehogy is vagyok én távol a hazától! Itt benn a ház falai között semmi esetre sem! Ülünk Monsieur Tóth luxemburgi szobájában egy jó pohár tokaji hangulatkeltő bor mellett. A hangfalakból ízes cigánymuzsika hömpölyög felénk és olyan szép az élet! - gondoljuk mindketten, ami valóban így igaz adott időszakban. Tóth úr nem bőbeszédű, mérhetetlenül udvarias, jóindulatú „virtigli” magyar úr. Mondja Monsieur - folytatom a megkezdett beszélgetést kérdésemmel -, hogyan múlt el a röpke 32 év távol a hazától? Távol? - kérdésre kérdés a válasz. Méltán, hiszen tudhatom jól, hogy szívében igazabb magyar a szülőföldön élő nemtörődöm magyarnál (mert sajnos van ilyen is). Hogyan lennék én távol, - kérdi - hiszen itt van velem az elhozott hazaszeretetem, és láthatóan nagyon is magyar az én szűkebb hazám - a házam. Kezével körbemutat a kis szobán, ahol bőven van magyar motívum. Kézimunkák, faragványok stb. Ez a ház méltán nevezhető Magyarország kis töredékének - mosolyodik kedvessé a ház urának arca. Igazán ennyire kötődik szülőhazájához szavával, cselekedetével, ez az ideszakadt hazánkfia? Igen! Nem hivalkodva és nem is tudatosan, de büszkén viseli magyarsága minden jelét, motívumát. És az is igaz, nem gyalázkodik hazája politikája, irányítása ellen - úgy, mint sajnos többen úgy istenigazában teszik. Egyik este itt voltak ultipartin a kinn élő magyar barátok. Hallgattam, ámultam, csodáló füllel az ízes, igazán gyönyörű magyar beszéden. Ők még tudnak szép magyarsággal fogalmazni, beszélni. Arra gondoltam, ezek a „fiúk” kellenének a magyar tudomány és nyelv ismertetésének katedrájára! Keresetlenül jöttek a feltörő indulatok, de durvaság, pongyolaság még csak véletlenül sem volt! És most azon gondolkodom; Ki a magyarabb, mi idehaza, vagy ők, távol a hazától? BINDER IVÁNNÉ Luxembourg-Budapest Nincs fogékonyság magasabb eszményre Rengeteg panasz jelenik meg lapjukban a hazalátogató külföldiek részéről. Még szép, hogy ezen sirámoknak becsületesen helyt is adnak. De ez semmit sem változtat a szomorú helyzeten és a jövőben sincs kilátás a legcsekélyebb javulásra sem. Én Szegeden születtem, de európai kultúrám, világutazásaim nyomán szerzett összehasonlító tapasztalatok után soha nem akarok Magyarországra menni, hogy ottan a véreim durván, udvariatlanul fogadjanak és elkeseredetten meneküljek kultúrálatlan „hazámból”. Ezt nem engedhetem meg magamnak. 84 éves lévén, meg akarom őrizni emlékeimben azt a Magyarországot, amelyben felnőttem és boldog voltam. Csak el kell olvasni a Ludas Matyi egyetlen számát, amely panaszokkal, gúnyolódásokkal reagál a lehetetlen közállapotokra - és hiába!!! Ki tud ezen változtatni, mikor a „néplélek” bárdolatlan, ordenáré, csak inni meg mellet veregetni tud? Az ezeréves átok tovább fog folytatódni generációkon keresztül, mert a népben nincs fogékonyság semmi magasabb eszményre és annak követésére. Hiába veszi körül e kis országot a művelt Nyugat tengere, megmarad a mocsárban. A közszolgáltatás, a durva udvariatlanság, a nemtörődömség tetőfokra hágott és hovatovább el fognak maradni a külföldiek is, akik ezt nem tudják „bevenni”. Az urambátyámok, a kretének uralma megmaradt a szocializmus mezébe burkolva. LADISLAW RADO Brookline; Mass., LISA Mit akarnak maguk? Szeretek magyarul káromkodni, miközben a lapot olvasom. Megkérdezem, mi a büdös istent akarnak maguk itthon. Például azzal a cikksorozattal, hogy „Milyen a magyar?” Ha nem tudnak valami értelmes dologról írni, vagy valami értelmes dolgot csinálni, akkor inkább hagyják abba. Nem értik meg, hogy lejárt az emberek bolondításának korszaka? Elég volt Ady Endre dicsőítéséből is. PALLAGI LÁSZLÓ Immelkeppel, NSZK A tárgyilagosság érdekében Madách szerint az Urat csak dicséret s nem bírálat illeti, és kit mást tartsunk uraknak, ha nem anyanyelvi kultúránk szószólóit. Köszönet Keresztury Dezsőnek valós és pontos körképéért („Milyen a magyar?”). Köszönet és óvás. Óvás, mert ha már ennyire tárgyilagosan szeretnénk látni önmagunkat, tegyük ezt történelmünkkel is. Rendben van, ne szeressük a „vad geszti bolondot”. De tartozunk Tisza Istvánnak, ennek a nagy formátumú, felelős politikusnak azzal, hogy megemlítsük, ő volt az, aki Magyarország hadba lépése ellen voksolt, és nem ő volt az, aki a „gyeplőt” a lovak közé dobta. Nem tehette, hiszen meggyilkolták. A gyeplőt Károlyi Mihály ejtette ki a kezéből, miután szomszédaink úgy bántak vele, mint egy ponyvás cirkuszi kocsi bohócával (hogy a gazdátlan szekér hasonlatánál maradjunk). Politikusok értékmérője az eredmény. BENEDEK ISTVÁN Wuppertal, NSZK 13
