Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-20 / 6. szám
DERY TIBOR A katona egy percre megállt a ház kapuja előtt. Pállott szemét-, vizelet- és főzelékszag szivárgott ki az angyalföldi bérkaszárnya kapualjából, s mint az ismerős anyai szó az eszméletbe, egy pillanat alatt bevette magát a katona orrába és tüdejébe: nagyot nyelt és elsápadt boldogságában. Leheletnyire ugyanaz a szag volt, amely hat évvel ezelőtt bocsátotta ki magából, amikor a kapuból kilépve, bevonult századához; sem Ukrajnában, sem később hadifogsága alatt nem találkozott vele, legföljebb közeli, távoli rokonaival, amelyek épp csak megrebbentették az emlékezetét, de egyik sem az anyanyelvén szólt hozzá. Ez... ez a szag volt az otthon szaga, ez a szag volt a hazája. Szemügyre vette a házat. A kapu és az emelet között, balról az első ablak alatt szabatos szív alakban lerepedezett a sötétsárga vakolat: ez már az elmúlt hat év sebhelye volt. Megnézte, aztán belépett a kapun. A lépcsőház ugyanolyan volt, mint régen, csak az ablakokból hiányzott az üveg. A lépcsőfokok kikopott mélyedéseibe a lába úgy talált bele, mint egy betaposott cipőbe, a folyosón az egyik csorba keramitlap is a régi mozdulattal billent meg a talpa alatt. A sarokban a közös árnyékszék sötétzöld ajtaja, mint rendesen, most is félig nyitva állt; a ház megvárta. Keze fejével megtörölte homlokát, aztán bekopogott az üveges konyhaajtón. Belül a szoba ajtaja nem nyílt ki a kopogásra, a konyha sötét maradt. A másodszori kopogásra már tudta, hogy a felesége - ha életben maradt - nincs otthon, de azért lelkiismeretességből harmadszorra is bezörgetett. Háta mögött, a folyosó túlsó oldalán kinyílt egy ajtó, a kis rés egy ideig szembenézett a hátával, aztán hirtelen üvegcsörömpöléssel becsukódott. Jobb kéz felől is megelevenedett egy vagy két ablak üveg mögötti nézéssel, balról az első szomszéd ajtaja kinyílt és nyitva maradt. Az ember megfordult és figyelmesen megnézte a küszöbön ácsorgó gyereket. Lehet, hogy a fiam, gondolta. Ha Mariska munkába ment s beadta Molnárékhoz! - Hogy hívnak? - kérdezte.- Molnár Jancsi - mondta a gyerek.- Biztos? A gyerek elnevette magát. - Biztos hát! - kiáltotta s merészen szembenézett a katonával, aki csendesen biccentett, majd maga is elnevette magát. - Kit keres, vitéz úr? - De nem kapott feleletet, Itthon a katona már újra befordult a lépcsőházba, csak a bólintgató hátizsákja köszönt el az utánabámuló gyerektől. Lenn, a házfelügyelőék ajtaja előtt még egyszer meg kellett törölnie verejtékező arcát. Az asszony a tűzhely mögül bámult rá a házmesterek ellenséges, védekező tekintetével, de kintről az udvarról, a körfolyosókról is már jó néhány leskelődő, falánk szem szúrt a hátába. Levette sipkáját, hátizsákját nekitámasztotta a falnak.- Nem ismer meg, Ruff néni? - kérdezte. Az asszony leengedte a karját.- Nem tudok bemenni a lakásba - folytatta a katona csöndesen - a feleségem, úgy látszik, nincs otthon. Magának van kulcsa, engedjen be! Figyelmesen nézte az asszony sovány, mozgékony arcát: ez az arc a meghökkenés, a döbbenet, a káröröm és a részvét egymásba átjátszó gyors változataival ZVOLSZKY ZITA RAJZA mint egy történelmi körkép, egy perc alatt elmondta mindazt, ami az elmúlt hat év alatt távollétében az otthonában történt. Elfordította a fejét: nem tőle akarja megtudni. - Legyen szíves, nyissa ki! - ismételte meg ridegebben.- Hát maga él, Juhász úr? - nyílt ki az asszony sápadt, foghíjas szája. - Mi már azt hittük...- Hadifogságból jövök - mondta az ember. - Nem írtam meg a debreceni gyűjtőtáborból, mert a feleségemtől már két éve nem kaptam levelet. Adja ide a kulcsot! De az asszony időközben már határozott sajnálkozással ingatta a fejét. - Nincs kulcsom, Juhász úr! - mondta egy árnyalattal részvétteljesebben, mint ahogy a felelethez illett volna. A katona rögtön elértette. A feleségem tehát él, gondolta. S a fiam?- A lakás még az én nevemen van? - kérdezte elfordított fejjel, mert nem akart tovább olvasni. - Hát hogyne volna... igen - bólintott az asszony. - Üljön le, Juhász úr... A lépcsőn fölmenet halántéka kalapálni kezdett, s a torka kiszáradt. De mire a lakásajtó elé ért, a hirtelen düh már \ visszahúzódott az idegei alá, s már csak az izmaiban vesztegelt belőle annyi, hogy az ajtót - anélkül, hogy a hátizsákot levetette volna - vállanak egyetlen lökésével benyomhatta. A folyosói ablakokban a gyorsan visszahúzódott arcok, alighogy az ajtó becsukódott mögötte, újra kikívánkoztak a csendes, őszi reggel fényébe, itt is, ott is kicsapódott egy ajtó, egy asszony ijedten hátra-hátranézegetve, átperdült a szemközti lakásba. Lenn a házfelügyelőné keresztet vetett, aztán begyújtott a tűzhelybe a reggeli kávé alá. A katona előbb a konyhában nézett \ szét, aztán a szobát vette szemügyre. A bútorai mind megmaradtak, még meg is szaporodtak egy zöld posztós tölgyfa íróasztallal, mely a szekrény és az ablak közé állt fel, párkányán egy idegen férfi bajuszos arcképével. A fal mellé állított széken egy kopott férfikabát lógott; a i katona csak a szemével nyúlt hozzá: nem a sajátja volt. Egy bajuszkefében is megbotlott a tekintete, egy pipában s a i marokban egy földön heverő piszkos harisnyában. De az idegen tárgyak bűzös leheleténél élesebben csapta arcul az, ami a hiány réseiből fújt feléje pokoli szagával. Feltépte a szekrényajtót: a szekrényben nem volt nyoma semmiféle 1
