Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-03-20 / 6. szám

gyermekholminak. A konyhaszekrényben sem, a fiókokban sem.

Visszament a szobába, az íróasztalhoz, kezébe vette a bajuszos férfi fényképét és szétnyomta. Az ujjait felsebezte a képkeretből kinyomuló szögekkel, a vére is eleredt, de nem vette észre. Levetette hátizsákját, a falnak támasztotta s leült egy székre. A lakásnak más szaga is volt, mint amikor ő élt itt az asszonynyal.

Ha most szembekerül vele s a szeretőjével, úgy érezte, agyonverné őket; ültében kiegyenesítette derekát s hangosan^ dadogott a dühtől. De amikor egy óra múlva felállt a székről, már lecsillapodott. Kiment a konyhába, begyújtott a tűzhelybe s feltett egy fazék vizet. A repedezett zománcú nagy, kék lavór a régi helyén volt, a zsámoly mögött, öblével a falnak támasztva. Ettől újra arcába szökött a vér: a lavór szemérmetlenül felkínálta neki felesége rácsukódó kezét s mögötte a lehajló derekát, ahogy ismerős mozdulattal az idegen férfi számára emeli fel a zsámolyra. A szappantartó is a régi helyén volt, a konyhaszekrény tetején, az összehajtogatott, kissé nedves törülköző alatt. Mögötte a borotválko-^ zótükre: ugyanolyan maszatosan, a ráfröccsent szappanhab homályos foltjaival, mint az ő idejében. A tűzhelyen egy- /zj más mellett két doboz gyufa, az egyik- ” ben az elhasznált szálak, mint azelőtt is.

Az asszony megőrizte a maga kis világát, amelyből ő kilépett s mást engedett a helyébe.

Beállt a lavórba, végigmosdott, azután az idegen férfi borotvájával lehúzta a szakállát. Mozdulatai lassanként elcsendesedtek, visszataláltak arra a pályára, amelyen évek óta haladtak a láger higgadt, megfontolt ütemére. Fehérneműt váltott a hátizsákjából, megevett egy karéj kenyeret s egy almát, az ablakból egy ideig elnézegette a szűk külvárosi utca gyér forgalmát, aztán keze fejével megtörölte a száját s a szekrény elé lépett. Tiszta ember, gondolta, mialatt az idegen férfi holmiját kirakta a szekrényből s becsomagolta a szekrény tetején talált kopott, barna kofferba. Két rend ruha lógott a szekrényben, egy nyári vászon, meg egy fekete, alattuk egy tisztán tartott sötétbarna félcipő. Nem nyúlt a zsebekbe, a fiókokból is vizsgálatlanul rakta ki, ami idegen holminak látszott.

A szeme olykor a konyhaajtó üvegére tévedt, csak a behulló őszi napfényt szűrte le róla, amelyet ritkán lyuggatott át egy-egy előtte elsiető árnyék. Délfelé megszaporodtak az árnyékok, de minthogy az asszony nem jött haza ebédet főzni, alighanem estig kell várnia, míg találkozhatik velük. Rakosgatás közben a gyereke üres helye mellett még két résre bukkant, amelyeken át leláthatott az elsüllyedt múlt huzatos alvilágába: egy négyszögletes foltra a tapétában, az ágyak fölött, amely elől leakasztották szüleinek lakodalmi fényképét s egy ncfelejcsmintával díszített, rózsaszínű dobozra, melyben a felesége a szerelmes leveleit őrizte - s mely most üres volt. A hadifogságból küldött leveleit sem találta.

ZVOLSZKY ZITA RAJZA

De azért a délután csak eltelt. Megjavította a konyhában a csorgó vízcsapot: egy szakadt cipője talpából vágott ki hozzá új tömítést, megigazította a konyhaajtó kiugrasztott szárát s megszögelte az egyik laza lábú széket. Épp elkészült vele, amikor a konyhaajtó kinyílt. Elsőnek az asszony lépett be, mögötte a szeretője. A mozdulataikból látszott, hogy már tudnak a hazaérkeztéről.- Maga várjon itt künn - mondta az embernek - előbb négyszemközt akarok beszélni a feleségemmel. - A mellénél fogva kitolta az ellenkező férfit a folyosóra, az asszony kezéből kivette a kulcsot s lezárta az ajtót. - Ne féljen, nem bántom Mariskát! - szólt ki az emberhez s a hangja oly nyugodt volt, hogy maga is meglepődött. - Várjon, amíg be nem hívom!

Az asszony megöregedett: a fia halálát viselte arcvonásain. A mögötte kopogó léptei is mintha lomhábbak lettek volna, a szeme riadt fényekkel telt meg, amikor a katona megfordult s az arcába nézett, csak a karcsú dereka állt még épp oly egyenesen, mint leánykorában. - Ülj le! - mondta a katona ügyefogyottan. Olyan csend volt a szobában, hogy a Váci útról behallatszott a villamosok csengetése. - Ülj le! Munkából jössz?- Igen - mondta az asszony. A katona bólintott. - Ne félj, nem bántalak - dünnyögte -, csak beszélni akarnék veled, aztán elengedlek. A gyerek?- Meghalt - mondta az asszony. - Mikor? - Ostrom alatt, 44-ben. - Tudom, hogy az ostrom negyvennégyben volt - mondta a katona -, a lágerben bemondták. Azért álltái össze ezzel a bajuszossal, mert a gyerek meghalt?

Az asszony nem feleit.- Az anyám? - kérdezte a katona egy idő múlva.-Az is - mondta az asszony. - Az enyéim közül pedig csak a ceglédi húgom él, mert a bátyám is elesett Ukrajnában.

Mindketten hallgattak.- Értem - mondta a katona kisvártatva. - De azért azt a képet nem kellett volna leakasztanod a falról... Az akarta?

Az asszony szótlanul bólintott.- Féltékeny volt? - kérdezte a katona s a hangja alig észrevehetően kiöblösödött. - Milyen ember?-Jó ember - mondta az asszony. - Nem szólhatok rá semmit.

A katona bólintott. Nemigen változott ez meg, gondolta, csak mintha lassabban beszélne. De a foga még épp oly fehér! - Hol dolgozol? - kérdezte. - Textilgyárban? Melyikben? A Kispestiben? Ott ismerted meg? - Nem - mondta az asszony. - Az adószámvevőségen hivatalnokoskodik, az öt kerületben. Kibombázták a lakásából, a felesége meghalt s kiadtam neki a szobát, én meg a konyhába mentem.- Mióta vagytok együtt? - kérdezte a katona.

Az asszony elgondolkozott. - Két éve- mondta. - Azóta, hogy nem írtam neked.

Ez is rendjén volt, akkor lett volna csalás, ha ír. Az asszony beszéde olyan áttekinthető s nyugalmas volt, mint egy nyári rét, nem lehetett eltévedni benne. A katona csendesen nézte az arcát, már nem vette észre a póklábakat sem a szeme aljában. - Nem bírtál egyedül megmaradni? - kérdezte. - Igaz, nehéz sorsod volt! - Az asszony vállat vont. - Nem volt nehezebb, mint neked - felelte lassan, s elpirult - csak nem bírtam. De arra vigyáztam - tette hozzá halkan és elpirult -, hogy gyerekem ne legyen tőle.

A katona megfordult s az ablakhoz lépett, ott törülte meg a szemét. - A Posnanszky-gyár megmaradt? - kérdezte. - Meg. - Dolgozik? - Igen. - Akkor viszszamehetek - mondta a katona. - Tizennégy évig dolgoztam náluk.

Mondanivalójuk nem volt már, csak egy: ha az elmondatik, akkor majd beszélgethetnek tovább. - Visszajössz hozzám? - kérdezte a katona s a széles háta a flanelingben úgy nézett az asszonyra, mintha az arca volna. - Igen - felelte ez egyszerűen.

Megint csend lett, temetés és teremtés kettős csendje. A katona megfordult, megfogta az idegen barna kofferét, kiment a szobából. - Ne jöjjön ide többé - mondta a folyosón várakozó embernek- fölösleges! Ha maradt még itt holmija, holnap beviszem a hivatalába. Mariskának már nincs szüksége magára.

Bezárta az ajtót és visszament a szobába. Az asszony a hátizsákja fölé hajolva, a holmiját rakosgatta. Egy ideig szótlanul elnézte, aztán leült melléje a régi székre.- Milyen világ van itt? - kérdezte.

2