Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-06 / 5. szám
* JÓKAI MÓR A Királyerdőben A Királyerdő a gödöllői vadas kerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos bal partját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül, s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesül. Ez a kapu, ami Pestre vezet. A magyar sereg Pestet akarja látni! Azért verekszenek. Van valaki, aki ezt nem érti? A Királyerdő, ahol legszélesebb, háromezer, ahol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harcoló fél közül a másiktól elvenni. Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavasszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, ahol ő engedi. Ilyen átjárat van Isaszegnél és távolabb északra egy malomnál. Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harcost, kétszázharminckét ágyút, három röppentyűüteget és ötvenhat század lovast. A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva. Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utcák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztülhatolni lehetetlen. Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben. Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, viszszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjukat az égő erdő. Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhíd ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti. Ismét újra kell kezdeni mindent. Az erdő vívásában, védésében mind a két fél csapatai keverednek. Csak nyomról nyomra, csak fától fáig bírnak egymástól tért foglalni. A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vetik. Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arcát hátrafordítja, aki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, amint segítséget kap, s újra ellenére támad. A golyófütyülést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halványodik el az arc. Észre sem szabad azt venni. Már hat órája, hogy küzdenek. S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, amennyit ágyúgolyói bejárnak. Ahova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka. Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, akik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket, s azt mondják „még nem fáj”, fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat, s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mindkétfelől. Zeng az erdő ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a zászlókat. Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen. Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század bandériális lovas nyolc ágyúüteggel s két röppentyűteleppel nyomul keresztül a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyög neki a magyar derékhadnak. Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a magyar huszársereg egy gyönyörű tömegben. Háromezer huszár együtt! Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet. Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték. Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára, s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa az ágyúit. Úgy történt. Mindenütt az egész harcvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nemsokára acélok pengése vegyült, amint ezernyi kard kezd el egymással csókolózni. A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért. S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve. Hat-hétezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók, ércsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három fő tömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sark a két zászló; a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az ellenfél zászlójához, ott véreznek el saját zászlójuk védelmében. S emellett oly szoros, keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt. Ó, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor. Nekik irányozná mind a hatvankilenc ágyúját, s elseperné mind a kettőt maga elől. Az áprilisi tavaszi égen éppen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövellt szét az égen. Minden arannyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszűrődtek; a som és vízi jávorfa éppen akkor kezdett virítani. Aranyködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arca. Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengernek: ki volt a győztes?
