Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-06 / 5. szám
Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda. Rettenetesek a tenújelei e viadalnak, miket a harc után összegyűjtöttek. Sisakok a tarajon keresztül kettévágva, vas mellvértek egy döféssel keresztülszúrva. És azután a véres alakok, kik tíz-tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn - és élve maradtak. A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, az emberi düh lehelte fényes köd közepette két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél. Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó. Egy gondolatuk van. Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből. Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra. Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül! A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek. Végre találkozhatnak. Minden, ami férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci má* Az „Iliász” hősét, Achillest az alvilági Styx folyó vizébe mártotta anyja: Tétisz tengeristennő; a Nibelungen-ének hőse, Siegfried, maga fürdőt! meg egy általa megölt sárkány vérében 2 mór, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva. Összecsaptak. Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott. Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő. A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve csaptak le egymás fejére. A főre célzott mind a két kard. A két csapás egyszerre csattant, mint találkozó villám, s a két hős egyszerre lefprdult nyergéből. És valóban olyan csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Iliász és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik,* a nap fölkeltét nem látja többé. De talán az újabb, mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni. Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem - ami oly sokszor megtörténik - a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét. Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül. Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált. Olyan volt az, mint az ég mennyköve. Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig. Amint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, néhány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét. Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról, s arccal Richard testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, amit eltestáljon. Nem volt egybe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvencét. És elment helyette meghalni. É percben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felkiáltástól: „Éljen a haza!” A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe. A tartalék ütegei megkezdték a harcot, a honvéd zászlóaljak kiverték az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve. Az osztrák fél trombitái takarodót fútták. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt. Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára. A nap leáldozott már. De még azzal sem volt vége a napnak. Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut bírni kellett annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött! Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe! Nyolc órája, hogy harcolnak már, de fáradtnak lenni ném szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljen kiáltás felzendül körös-körül; szuronyerdő indul meg a sötét erdőből, s belevág a tűz közepébe; az égő utcákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt. S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni. De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal. Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, akik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; akik harcolnak, csak azért, hogy harcoljanak; akik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra, csak ellenséget keresnek, és küzdenek, ahol rátalálnak. Csak a késő éjfél pihenteti el őket. A Rákos mögötti halmokon a győztes éljen kiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távoli gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú, hívogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kísért. A malomréten tábortüzek körül cigányzene szól: huszárok, honvédek toborzót táncolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi... ... Ez történt a Királyerdőben. Részlel Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényéből
