Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-17 / 4. szám
LAZAR ERVIN Hóban - Ébredj, kislegény! Felült az ágyban. Az apja megcsókolta. Borostás arca szúrt. E nélkül a reggeli szurkálás nélkül el sem tudta képzelni az ébredést. Aztán barackot kapott a feje búbjára. Nagy keze volt az apjának. Széles tenyere, vastag ujjai, és minden ujján a fölső ízületen egy sűrű, kör alakú szőrcsomó. Újra visszafeküdt, az orráig húzta a takarót, és ekkor közösen számoltak.- Egy - mondta az apa.- Kettő - vágta rá a Fiú. A „hármat” már együtt mondták. így:- Háá-rom. Kipattant az ágyból, az apjára nézett nevetve meg dideregve. A férfi rákezdett a mondókára:- Ejnye-bejnye, szedte-vette, a cipőjét hova tette?- Fia az éjjel el nem szaladt, biztos itt van az ágy alatt - felelte éneklő hangon a kisfiú, és előkotorta a két nagy, magas szárú cipőt az ágy alól. Az apja kivette a kezéből az egyiket, megnézte, és elkomolyodott.- Na, ez bizony jól átázott - morogta, aztán a gyerekre nézett, kacsintott, s így folytatta a lábacskád biztos fázott. Az apja hangtalanul, inkább a szemével nevetett, nagyon vidáman tudott így nevetni, ő meg hangosan, vékony gyerekhangon, csak úgy zengett bele a hideg szoba. A mondókákat mindig együtt találták ki az apjával. Nagyon sokat tudtak, de ezt ma mondta neki először az apja. Elismételte magában, hogy el ne felejtse, s kacagott.- Pszt - tette szája elé ujját az apja. - Felébred Zsuzsika. - De a kishúga nem ébredt fel. Csak egy szöszsárga hajcsomó látszott a felfuvalkodott dunyha alól. Az apja kiment, ő meg öltözni kezdett, és közben vacogott. Nem nagyon fázott, de szeretett vacogni - a fogát ütemesen csattogtatta, s közben kifújta meg beszívta a levegőt. A húga mocorgott az ágyban, aztán felült. Az orra olyan volt, mint egy piros gomb. Hunyorgott, a szeme sarkából ránézett. A fiú abbahagyta a vacogást.- Még - parancsolta a kislány. A füzeteit még este a táskájába rakta. Nem bőrtáska volt, pedig az apja a simontornyai vásárból hozott neki egy szép sárga, hátra valót - az övé vászontarisznya volt, a bőr majd jó lesz Zsuzsinak. Neki tarisznya kell, mert Édesapa is olyannal jár nyáron a határba, és mindig szeretett benne kotorászni, meg aztán néha, de ezt nem tudja senki, mikor fölveszi a tarisznyát, azt játssza, hogy ő most Kobrák bácsi, a kanász. Hajlott háttal megy a disznók után, s délben majd a jószagú csendben ölébe kanyarója a tarisznyát; kenyeret, hagymát, meg szalonnát szed elő belőle meg csontnyelű bicsakot. Tavasszal nem is vitte el soha az iskolába a tízóraiját, hanem leült egy fa alá valahol, és bicskával szeletelve, megette a lekváros kenyeret. Közben még a disznókra is volt gondja, mert így fenyegetőzött magában:- Te, eriggy onnan, mert odaküldöm az Ügyest! S ha nem hallgattak a jó szóra - persze, az ilyen disznóféle nagyon érteden -, csak rászólt a kutyára:- Na, előre, te! Aztán eszébe jutott, hogy így elkésik az iskolából, fölszedelőzködött, de azért még futtából visszaszólt:- Ölég, Ügyes, ide gyere! Ez volt a tarisznya. Édesanyja a tízórait az asztal szélére tette. Belerakta a táskába, és elindult. Nem volt nagyon hideg, de a hó keményen roszogott a lába alatt. Mielőtt kilépett a kapun, katonásan köszönt Kévéi bácsinak, aki egész éjjel ott fagyoskodott az udvaron, és tényleg olyan nagy hasa volt, mint az igazi Kévéi bácsinak. Tegnap csinálták Édesapával, mert jó ragadós hó esett - faszénből tettek neki szemet, orrnak meg egy nagy sárgarépát. Csodájára járt az egész család, s Zsuzsika azt mondta rá: „Kévéi bácsi.” A Nagysarokig a lórédombon kellett menni. Lefújta róla a havat a szél, a sárga fűcsomók kilátszottak. Innen már tiszta időben el lehetett látni a faluig. Igaz, csak a templomtorony látszott meg a nagy fenyő csúcsa az esperes kertjében - de az már a falu. Ott van a templom háta mögött az iskola meg a Szalaiék romháza. A templommal szemben van a bolt - nyáron szíjostorok lógnak az ajtajában és cukrot is ott szokott venni az édesapja. Aztán sorban a házak. Mindennap végigmegy közöttük - csak vasárnap nem, mert akkor nem kell iskolába menni. Az első házban Miszlai Pista bácsi lakik, a postás, aki minden reggel odakiabál neki:- Elkésünk, főtisztelendő úr! Azért mondja, hogy főtisztelendő úr, mert a fiúnak bokáig érő kabátja van - a bátyjától örökölte, de jó meleg. A következő házban lakik Jóska, a barátja. Aztán egy nagy sárga ház, a Gruberéké, ott harapós a kutya. Kovácséknak árpával érő körte van az udvarukon, egyszer szotyolaszárral le is akart verni egyet, ami kilógott az utca fölé, de észrevette a Kovács bácsi - nagy, fehér bajusza van, az egyik szemének nincs feketéje, szürke az egész, és azzal a szemével nem is lát - odaballagott - ő nem mert elszaladni -, és azt mondta:- Na, majd én fölemellek, fiam, úgy eléred. Kovácsék után laknak a Szamosiék, aztán a Nagyék, az ő házuknál kezdődik a Levente tér - ott csak egy ház van, a Szigetiéké, gerendával támasztották meg az elejét. Mindezt a lórédombról nem lehet látni. Csak a tornyot meg az esperesék fenyőfáját. De most azt sem, még az Erzsébet-dombig sem lehetett ellátni, mert lomha köd telepedett a vidékre. A Nagysaroknál szalad az országúira a gyalogösvény. A tegnap esett hóban itt már lábnyomot sem talált - nem járt erre senki. Ennek örült, mert szeretett a fehér, tiszta hóban gázolni. Időnként hát-1
