Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-17 / 4. szám
rafordult. Hosszú, vékonyodó, pontozott csíkott látott: a nyomát. Néha egészen elaprózta a lépést - így egyenletes vonalat húzott a hóba, és figurákat tudott csinálni. Csinált is. Egyszer egy emberfejet - két hétig is látszott, egyszer meg a nevét írta így ki, de azt biztos betemette a tegnapi hó. A hó olyan, mint a porcukor - néha meg is kóstolta, de csak hideg volt. Akkor is olyan, mikor fellobbanó kis szelek végigsöpörnek rajta. Fölkavarják, meg akkor is olyan, mikor a faágakról lehullik. Most a faágakon már nem volt hó. Éjjel is fújt a szél - bedudált a kéménylyukon -, és most is hajlítgatta a meztelen faágakat. Szerencsére hátba fújt, a „főtisztelendő”-kabát nem engedte a bőréhez bújni a hideget. Kicsit szorongott, mert máskor ilyenkor már világosabb szokott lenni, most meg mintha inkább egyre sötétebb lenne. - Lehet, hogy vihar lesz - gondolta, és fölnézett az égre. Csak mérhetetlen szürkeséget látott. Erről az ősz jutott az eszébe. Akkor is ilyen szürke nap volt, és a szürkeségből vihar lett. Azért elment az iskolába, és nagyszünetben hallotta, mikor a tanitó néni azt mondta az igazgatónak:- Ezt a kis tanyasit ebben a rossz időben is elengedték. Milyen emberek a szülei? Az igazgató kicsit hallgatott, aztán így felelt:- Derék emberek... és a gyerek is az lesz. Elszégyellte magát, a kút mögött állt, és a bokrok között gyorsan elszaladt az udvar másik végébe, nehogy az igazgató észrevegye, hogy kihallgatta őket. Ez járt az eszében, és egyre csak lépegetett. A szél akkor már oldalról is csapkodott, és nagy fekete felhőkkel hajózott az égen. A varjak sötét csapatokban hangtalanul keringtek a levegőben, aztán beszálltak a tanyához közvetlen közeire, a szalmakazlak közé. Távolról mintha égzengést hallott volna. A keményre fagyott, szélhordta hókristályok pirosra csípik az ember arcát... Még vissza lehetne fordulni. Ha a dülőúton megy, negyedóra alatt hazaér, de lehet, hogy ott hófúvásos az út. Arra is mehetne, amerre jött... az igazgató bácsi majd megint azt mondja a tanitó néninek: „Derék emberek... és a gyerek is az lesz.” A gyalogutat nem látta, be kellett hunyni a szemét - csak botorkált, megcsúszott -, a tarisznya lődörgött a hátán ide-oda, s a tolltartóban zörögtek a ceruzák. A téli szél másként fújt, mint a nyári. A hangok tisztábbak, élesebbek. Ez csak a szél hangja. Nyáron a fák is énekelnek. Teljesen besötétedett. A hó is hullani kezdett, de nem békésen és szelíden, mint amit annyira szeretett nézni otthon az ablakból. Csíptek a hópelyhek, bevágtak a nyakába, az olvadt hóié végigcsurgott a hátán. Mintha kiáltottak volna. Balról, az országút mellett a földeken végigfutott valami. Lehetetlenül nagy volt és fekete. A cipője is teletömődött hóval, de nem fázott a lába. Csak ment és számolgatott. Most a Kiserzsébet, aztán a Csordakút, onnan már csak egy ugrás az Erzsébetdomb, s akkor már látja a Miszlai Pista bácsi házát. Azt mondja majd a Pista bácsi: „Elkésünk, főtisztelendő úr.” A szél belekapaszkodott a kabátjába, egy darabig húzta, aztán elesett. A szája tele ILLUSZTRÁCIÓK: SZYKSZNIAN WANDA lett hideg hóval, a kezéről lecsúszott a kesztyű. A Kiserzsébetnél a part elfogta a szelet. Ide le kellene ülni - gondolta, aztán eszébe jutott, amit az édesapja mesélt arról a kisfiúról, aki leült a hóba - mert elfáradt -, és harangzúgást hallott. Fekete kavargás lett az előbb még hófehér táj. Az országúton egy kis pont. Csöppnyi lépésekkel megy előre, néha elbukik a hóban, ellöki a szél... és föláll. Szakállas embereket lát meg villogó fejszéjű cigányokat. Az arca csuromvíz és belül az inge is. Csak megy. Néha e'tűnik, aztán előbukkan megint. A hátán vászontarisznya van. Az Erzsébet-dombnál megállt. Megroggyant a térde. Mindjárt odaérek - gondolta, és folytak a könnyei. Leült a hóba. Már csak kicsit kell menni, és akkor mondja a Pista bácsi, hogy elkésünk, főtisztelendő úr. Itt sokszor szokott ülni a nyáron is. A bodzabokorban vadgalambfészek van. De ilyenkor a vadgalambok nincsenek itt. Messziről csengettyűk szóltak. Talán szánkó. Fölállt. Csak kevergő hópihék csaptak a szemébe, a csengettyűt már nem hallotta. - Még kicsit pihenek - gondolta, és beleesett a hóba. Jó hideg hó. Ide nem fúj a szél sem, mert elfogja a part... Az arcomnak nagyon jó ez a hideg, csak a kezem fázik. - Zsebre akarta dugni, de nagynak és nehéznek érezte - és a zsebe is vizes volt. ... bimm-bamm... bimm... bamm... Harang. Valahol szól a harang. Fel kell kelni. Menni kell. Számolt. Egy... kettő... hááá-rom. Háromra felugrott... na, ez bizony jól átázott, a lábacskád biztos fázott. Szédelgett kicsit. Borzongott is... de ment. A Miszlaiék háza előtt nem állt senki. Kihalt volt a falu. A kilincset nem tudta megfogni, elgémberedett a keze - csak kotorászott körülötte. Valaki kitárta az ajtót. Jóleső meleg csapta meg. Azt akarta mondani: megjöttem, de nem tudott szólni, nevetni sem tudott, pedig a boldogság táncolt benne. A tanító néni odaszorította meleg arcát az övéhez, az ölébe kapta, és szaladt vele az igazgatóékhoz. Itt, ebben a szobában már volt egyszer, akkor is ilyen jó birsalmaszag úszkált a levegőben.- Havat - mondta az igazgató, és vetkőztetni kezdte. Hóval dörzsölték a kezét meg a lábát, és pálinkát itattak vele. Tűz szaladt végig a testén... Valaki hangos csattanással verte kint a havat a lábáról. Az apja. Tudta, hogy az apja. Szigorú volt az arca, ilyennek csak egyszer látta, mikor nagyanyó meghalt. Csupa hó volt, a fiúhoz lépett, s megfogta a kezét. A kisfiú kicsit felkönyökölt.- Cipőm, ruhám jól átázott, de a lábam mégse fázott. Az apja felemelte a kezét. Azt hitte, barackot ad - de csak megsimogatta a fejét.
