Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-12-15 / 24. szám
56 IRODALMUNK KINCSESTÁRA CLAIRE KENNETH Az első New York-i karácsony... A Fifth Avenue-n már ragyognak a fények. Millió színes villanykörte, füzérszerűen a magasban, csillagszórók, csodálatos dekoráció. Az áruházak előtt piros jelmezes, hófehér szakállas santa clausok1 rázzák a csengettyűt, közben az Üdvhadsereg dalárdái szorgalmasan éneklik a Christmas carolokat.2 Karneváli ez a hangulat, amely elözönli az utcákat. Karácsony előtt New Yorkban... Először nagyon furcsának találtam, de most, mikor már a harmincharmadik karácsonyt töltjük itt, megszoktam. Édes Istenem! 33 év... Hát így elrepült az idő? Megállók a fényes, elegáns, nagy áruház előtt, a bejáratnál hullámzik a tömeg, szinte sodornak befelé. De megtorpanok, visszafordulok, ide, pont ide, soha többé nem akarok bemenni. Fájó emléket idéz fel bennem, itt voltam állásban, itt dolgoztam, mikor Amerikába érkeztünk. A második emeleti szőrmeszalonban voltam manöken. 1957-ben menekültünk el Magyarországról ... Se rokonunk, se pártfogónk nem volt itt New Yorkban. Mikor kijöttünk Camp Khmerből, teljesen magunkra voltunk utalva. En tudtam angolul és ezért több televíziós show-ra meghívtak - Dave Garroway, Jack Paar. Ilyenkor úgy mutattak be, mint a magyar bestsellerírónőt, akinek évekig rizsföldeken kellett dolgoznia a kitelepítésben. Férjemről bemondták, hogy történelmi nevet visel és nagybátyját, a miniszterelnököt kivégezték, ő pedig börtönben volt évekig. Mindez nagyon megrendítő volt, sok millió ember nézte, de nekünk senki sem segített. Senki... Férjemnek azt ajánlották: menjen el a Rockefeller Centerbe, ahol mindig alkalmaznak éjszakai irodatakarítókat. Ide nem kellett angoltudás. Csak ügyesen porszívózni a hatalmas masinákkal. Ezt persze annak idején nem tanították a Ludovikán, de férjem hamar belejött. A szürke egyenruha nem állt olyan jól rajta, mint egykor a testőrszázadosi uniformis, de a heti 62 dollár fizetés óriási összegnek tűnt. Beköltöztünk a West 74. Streeten egy rooming house-ba. Egész közel volt a Central parkhoz, ezért tetszett nekem. A ház tipikus „brownstone”3, valamikor Morgentau bankár magánpalotája volt. Az utcára nyíló néhány lépcső két oldalán kőoroszlánok, ezek a budai királyi palota oroszlános kapujára emlékeztettek, ahol a testőrtiszti lakások bejárata volt. Ebben az időben még minden emlékeztetett valamire, a George Washington bridge a Lánchídra, az egyik tér az Erzsébet térre. Lakásunk nagy szobából és alkóvból állt.oEakó, foszladozó sélyemtapéták voltak a falon, tölgyfa burkolat és angolos stílusú kandalló, amely nem működött. Az alkóvban volt a gáztűzhely és egy frizsider. Innen nyílt a fürdőszoba, ahol a nagymosást orvul intéztem, mert a háztulajdonos, Mr. Husserl ezt kereken megtiltptta, mikor kivettük a lakást. Úgy mutatkozott be, hogy ő a „Landlord”. Kis, sovány, öreg emberke volt, még a Hitler előtti időkben emigrált ide Bécsből, és házába csakis jobb embereket fogadott be. Megkérdezte, hogy nem vagyunk-e nácik, mire megnyugtattuk, hogy nem! Felesége, a Gnädige Frau4 Husserl, hatalmas teremtés, úgy nézett ki, mint egy őrmester női ruhában. A hangja is olyan volt. Mindig ordítozott valamiért, méghozzá németül. Arra, hogy én minden szót értek, nem gondolt. De kislánykoromban mindig volt német Fräulein nálunk, így a minket becsmérlő kritikáját nem élveztem különösebben.- Ezek nem jobbfajta emberek, semmi csomagjuk nincs! Legalább volna egy nagy bőröndjük! Ágrólszakadt népség! Hogy magyaráztam volna meg a Gnädige Fraunak, hogy úgy menekültünk át a határon, hogy csak az életünket mentettük. A kis spárgaszatyor, amivel beköltöztünk, tényleg nem volt túl mutatós! Camp Khmerben kaptunk meleg jégernadrágot és két flanel hálóinget, meg egy szürke pulóvert, amelybe háromszor is belefértem volna. Fogkeféket már Eisenstadtban kaptunk egy öreg grófnőtől, aki vöröskeresztes jelvényt viselt. Fiam is fogkefét kapott, úgyhogy pontosan 9 fogkefével érkeztünk Amerikába, új életet kezdeni. Férjem nappal aludt, mert éjjel dolgozott a Rockefeller Centerben. Illetve csak szeretett volna aludni, de a felettünk lévő lakásban egy énektanárnő lakott. A fő növendékének, aki minden délelőtt jött, olyan hangja volt, mint egy légósziréna. Lakott a házban egy orosz herceg is, legalábbis Mr. Husserl azt mondta arra a koldus kinézésű bácsira, aki többnyire a lépcsőn ült a kőoroszlánhoz támaszkodva és megbámult banánokat rágcsált. Nekem mindig franciául köszönt:- Bonjour Madame! A cári Oroszországban franciául beszélt az arisztokrácia, magyarázta nekem a Gnädige Frau, mikor éppen szóba állt velem. Egyébként neki köszönhettem, hogy elmentem ajánlkozni a Fifth Avenue-i áruházba, mert ő látott egy hirdetést a New York Timesban.- Keresnek a szőrmeszalonba magas, vékony próbakisasszonyt! Menjen el, hátha felveszik! Elmentem és felvettek. A „personal office”5 vezetője, Mr. Green, úgy látszik, kedvelte a magyarokat. Rögtön mondta is, hogy sok magyar alkalmazott van, majd délben a cafeteriában, a lunchóra alatt fogok ezekkel találkozni. Az első Eckhardt Tibor elvált felesége volt, Ellen, akit még otthonról ismertem. A fehémeműosztályon dolgozott, part-time6. Egy fiatal Mayláth gróf a szőnyegdepartmentben tologatta a nagy bálákba felgöngyölt szőnyegeket. Egy magyar bárónő az antikbútor-osztályt vezette, volt néhány saleslady7, szintén mind 56-os menekültek. Nekem úgynevezett „glamour job”-oms volt. Csak próbálni reggeltől zárásig a pazar nerc-, coboly-, csincsillabundákat. Magas, tűsarkú cipőben, ami halál fárasztó volt. Napjában legalább huszonötször felszaladni egy kanyargós, vas csigalépcsőn, több bundával a karomon a műhelybe. Itt egy néger nő a megfelelő címkéket vagy monogramokat tette bele a bundák bélésébe. A nőt Mrs. Jacksonnak hívták és azonnal észrevettem rajta, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Mrs. Jackson már 17 éve volt a cégnél és ezért megengedte magának, hogy új alkalmazottal fölényes legyen. Állandóan leintett valamiért, soha nem azt a bundát hoztam fel először, amit kellett volna. Többször is leküldött azon az átkozott vaslépcsőn és gúnyosan meg-
