Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-12-15 / 24. szám

28 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK

FEJEZETEK ERDÉLY TÖRTÉNETÉBŐL XIII.

Az önálló Erdély belső kormányzata

A királyi Magyarországtól független fejedelemség kialakítása megkövetelte a sajátos erdélyi viszonyoknak megfelelő államszervezet és közigazgatás megszervezését is. Ez részben megőrizte a középkorban is viszonylagos önállósággal kormányzott tartomány intézményeit, részben pedig újabbakkal gyarapodott.-A középkori Erdélyről szólva többször említettük, hogy nyugaton a Királyhágó, illetve észak felé a Meszes Kapu határolta. Folytatva beszélgetésünket Bartha Gáborral, azt kérdezzük: hol húzódtak a kialakuló erdélyi fejedelemség határai?- A fejedelemségbe természetesen beletartozott a földrajzi értelemben vett Erdély, ezenkívül hozzá tartozott északon Máramaros, Kraszna és Közép-Szolnok megye, keleten, az alföldi részeken Bihar megye, Békésnek, Zarándnak egy-egy darabja, továbbá a Temesköz északkeleti csücske. Összes területe mintegy kétszer akkora volt, mint a tulajdonképpeni Erdély, mivel a Tiszántúl jó része is hozzá tartozott.- Tudjuk, hogy ezeket az Erdélyhez korábban nem tartozó területeket, mindig gondosan megkülönböztették, mondván, hogy ezek Magyarország részei (ahogy latinul kifejezték: Partium regni Hungáriáé). Az erdélyi fejedelmek címe is így hangzott: Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek grófja. Hogyan alakult ennek az új országnak és ezen belül a történeti Erdély lakosságának számbeli és etnikai összetétele?- Az egész fejedelemségnek több mint egymillió lakosa volt. A történelmi Erdélynek mintegy 700 ezer lehetett a lakossága. Ebből 70-90 ezer főre tehetjük a szász népességet, ez több mint 10%. A magyar népesség (ide értve a székelyeket is) száma elérhette, talán meg is haladta a 400

ezret. A románok száma 200 ezer körül lehetett.- Erdély tehát megőrizte a középkorból maradt többnemzetiségű összetételét. Ehhez azonban most, a reformáció következtében még a vallási megoszlás is hozzájárult.- A kálvinizmus, amely az erdélyi magyar nemességnek szinte államvallásává lett, meghódította a tisztántúli paraszt polgárságot és jórészt a székelyeket is. Később egy részük az unitáriusnak nevezett, Szentháromság-tagadó irányhoz csatlakozott. Az erdélyi magyar városok polgársága, mindenekelőtt Kolozsváré nagyrészt unitáriussá lett. Ugyanakkor fennmáradhatott - és ez Európában szinte egyedülálló volt protestáns országban - maga a katolikus felekezet is; a Székelyföld egy részén és egyes tiszántúli főurak nagybirtokán. S míg a XVIXVII. században Európa szinte minden országában vallási harcok dúltak, Erdélyben alig-alig ismerünk erőszakos cselekedetet. Van persze arra példánk, nem is kevés, hogy elkergetik vagy leváltják a papot, a városokban néha sikerül egy-egy prédikátornak vagy plébánosnak a másik felekezet ellen fölhergelni a híveket a templomban, amiből aztán kisebb verekedések, összetűzések származnak, de olyan tömeghisztériát, amilyenek a nyugati vallásháborúkból ismertek, nem találunk Erdélyben. Ezt a nagyon türelmes erdélyi magatartást foglalta törvénybe János Zsigmond fejedelem alatt a tordai országgyűlés 1568-ban, amikor kimondta a

négy „bevett” vallásnak, a katolikusnak, evangélikusnak, reformátusnak és unitáriusnak a teljesen szabad vallásgyakorlatát. „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha penig nem, senki kényszerítéssel ne kényszerítse, az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthassanak, az kinek tanítása őnékik tetszik. És nem engedtetik az meg senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyétől való megfosztással fenyögessön az tanításért, mert az hit Istennek ajándéka.”- Elvileg tehát a törvény teljes szabadságot adott mindegyik felekeze tnek. Az akkori Európában ez egyedülálló volt. De hogyan valósult ez meg a mindennapi élet valóságában ?- A gyakorlatban persze a protestáns többség a katolikusok visszaszorítására törekedett. Megszűnt a gyulafehérvári erdélyi püspökség, korlátozták a kolostorok számát, de a katolikus vallást és a katolikus vallásúakat nem üldözték. Amikor 1571-ben a katolikus Báthory István (a későbbi lengyel király) lépett az erdélyi trónra, ő igyekezett a katolikus egyházat megtámogatni. De erőszakos eszközöket ő sem alkalmazott, s meg sem kísérelte, hogy újjászervezze a katolikus klérust, tehát püspököt ő sem nevezett ki. Ő hozta be a jezsuita rendet Erdélybe, betelepítette őket Kolozsvárra, leküzdve az erdélyi protestáns rendek ellenállását, s egy majdnem egyetemi rangú főiskolát hozott létre, ahová még a protestáns szülők is szívesen küldték gyermekeiket. Báthory István, mint buzgó katolikus, korlátozta bizonyos fokig a protestáns felekezetek szabadságát, de azon a rendszeren, hogy a négy nagy nyugati típusú keresztény felekezet egymás mellett él, ő sem változtatott. Egyszer lépett fel erőszakosan, amikor a Szentháromság-tagadók vezéregyénisége, Dávid Ferenc, olyan messze ment el, hogy már Jézus Krisztus isten voltát is kétségbe vonta. Ekkor közbelépett: Dávidot elfogatta, s pert készíttet elő ellene. Dávid maga belehalt a meghurcolta-