Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-12-01 / 23. szám

M. H.-INTERJÚ 31

Boston számomra sokáig két dolgot jelentett. Gyermekkoromból egy vérfagyasztó történet foszlányait a fojtogatóról és kamaszkorom egyik ideálját, Kepes Györgyöt. A két dolog persze látszólag még a nagyon szabad asszociációk sorával sem kapcsolható össze, és csak hosszú évek után - amikor újra olvastam Kepes egyik könyvét, a „Látás nyelvét" - jöttem rá, hogy a bevezetőben írt néhány sora az agresszióról az a pont, ami mégiscsak valami magyarázatot ad e képtelen képzettársításra.

„A korlátlan hatalmon alapuló agresszió, a visszahúzó múlt legrombolóbb megnyilvánulása megkísérelte, hogy egy túlhaladott rendszer felé kormányozza a jelent és a jövőt. E kísérlet szükségképpen kisajátította magának az erőszakot, hogy elérhessen valamit, ami szöges ellentétben áll a fejlődés és növekedés elvével. Másfelől a romboló erők törvényszerűen az újjáépítés útját készítik elő. Minél elviselhetetlenebbek a jelen lehetőségei és a múlt túlhaladott formái közötti ellentmondásból fakadó feszültségek és terhek, annál erősebb a kényszer, hogy életünkben a jelen távlatainak megfelelően új egyensúlyt teremtsünk.”

Ezeket a mondatokat olvastam a bostoni metrón, amikor Kepes György Boston környéki lakására igyekeztem. A házba Juliska, Kepes angol felesége vezetett be, aki egy szót sem tud magyarul.

Kettejük vibráló, szeretetteljes kapcsolata az első percekben kitűnik. Kepes közvetlen, barátságos, így néhány perc alatt feloldódik a hangulat, és már szinte el is felejtettem, hogy századunk egyik nagy hatású, magyar származású művész-tanárával ülök szemben.- Kérem, beszéljen gyermekkoráról, családjáról, a kezdetekről!- Apám gazdatiszt volt Nógrád megyében, később átköltöztünk Csongrádba, ahol nagyon szép gyerekkorom volt. Nyugodt, békés, vidéki életet éltünk. Ma is meleg szívvel gondolok a tanyasi életre. Aztán Pestre költöztünk, és a Fasori iskolába jártam. Jó iskola volt. A tanárok nagy tudásúak voltak és szerették a diákokat, és mi is rajongtunk értük, ezért aztán mindent meg tudtak tanítani, amit csak akartak és tudtak.

Gyerekkoromban akkor éreztem magam a legjobban, ha rajzolhattam. Mindig a rajz volt a kedvenc tantárgyam. De a történelemmel is szívesen foglalkoztam. Nagyszerű történelemtanárom volt. Az első világháborúban harcolt, aztán hadifogoly lett. Mindannyian tartottunk tőle, mert szigorú, kemény ember volt, de rettenetesen tiszteltük, becsültük. 1916-tól 1923-ig jártam ebbe az iskolába, ahol mindvégig azt éreztem, hogy csinálni kell valamit, mert az iskola szinte kikényszerítette belőlünk a tenniakarást, minden eszközzel igyekezett a látóhatárunkat kinyitni és tágítani.

Anyám egyik bátyja tisztiorvos volt - nagyon sokat jelentett az életemben. Érdeklődött a művészetek iránt, és bár nem volt kifejezetten művelt ember, mégis kifinomult művészi érzéke volt és hozzá nagy, meleg szíve. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert a szüleim gyakorlati emberek voltak, nem volt bennük semmi igény az elvont dolgok iránt. Egy másik nagybátyámnak szintén hálával tartozom. Ő ugyanis rendőrtanácsos volt, de igazán csak a művészetek érdekelték. Történelmi témájú képeket festett, és amikor már olyan öreg lett, hogy a keze remegése miatt nem tudott festeni, mindig engem kért meg, hogy fejezzem be a képeit. Amikor tiz évvel később láttam ezeket az általam befejezett képeket, szinte sírnom kellett, hogy milyen művészet elleni merényletet követtem el.

A Fasori iskola önképzőkörébe is jártam, ahol versekkel foglalkoztunk, és bár irodalmi ambícióim soha nem voltak, nagyon szerettem a verseket és imádtam szavalni. Minden iskolai rendezvényen szerepeltem. A gyermekkoromra alapvetően jellemző, hogy lehetőségem volt felkutatni, megtalálni azt, ami engem érdekel, ami nekem fontos. Különösebb indíttatást nem kaptam, de semmiben sem akadályoztak.

Éles emlékeim vannak az 1919- es forradalomról. Apám megijedt. Volt egy pisztolya, és megtanított arra, hogy hogyan használjuk, ha bajba kerülünk. Édesanyám ekkor már nagyon beteg volt és 1919 elején meghalt. Az ő temetése volt a második, amin részt vettem. Az első 13 éves koromban történt, amikor Ady meghalt. Nekem nagyon sokat jelentett Ady költészete, habzsoltam a verseit, és úgy éreztem - 13 éves koromban -, hogy nekem sok közöm van hozzá, egyszerűen szükségét éreztem annak, hogy én is ott legyek a temetésén. Édesanyám halálakor éreztem először, hogy az „emberi témát” milyen nehéz a művészet eszközeivel visszaadni vagy ábrázolni.

Amikor apámnak nem volt munkája, szép lassan feléltük a megtakarított pénzünket, és kifejezetten szegénységben éltünk három testvéremmel együtt.- A sanyarú körülmények miatt apja nem ösztönözte arra, hogy valami „tisztességes” szakma után nézzen ?- A családom mindig hitt bennem. Bíztak abban, hogy jó festő leszek és meg tudok belőle élni. Furcsa kollázs volt a gyerekkorom, mert egyrészt igazi művész rokonom nem volt, csak a két művészpártoló, de dilettáns nagybácsi, másrészt hagytak, hogy a saját utamat járjam. Anyám halála után és amikor apám elvesztette az állását, éppen csak annyink volt, hogy enni tudtunk, hogy nem haltunk éhen. 14-16 éves koromban a nagybátyámtól kaptam egy öltöny ruhát. Gondolom, hogy nem pontosan az én méretem lehetett, mert nem nagyon tett vonzóvá a lányok előtt. Öcsém, aki két évvel fiatalabb, mint én, mindig a legjobb barátom volt. Nagyon eszes gyerek volt, kiválóan tanult és nagyon egyenes fiú volt.- A gimnázium elvégzése után a Képzőművészeti Akadémiára került. Kik voltak a mesterei?