Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-12-01 / 23. szám
10 KRÓNIKA ÜZENET AZ ANYANYELV HETÉT ÜNNEPLŐKNEK Ha vallhatja és vállalhatja... A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége járási bizottságai immár negyedik alkalommal rendezték meg nyelvművelő ünnepüket. Mindannyiszor írókat, nyelvészeket, a magyar nyelv egy-egy mesterét kérték fel, köszöntsék ez alkalomból a csehszlovákiai magyarságot. Ez idén Lőrincze Lajos professzorra, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége elnökére esett a szervezők választása. Úgy gondoljuk, Lőrincze professzor szavai megszívlelendőek és biztatóak minden anyanyelvét féltő és szerető magyar számára. Az ünnep igazán csak akkor töltheti be feladatát, ha melege, fényének sugárzása átterjed hétköznapjainkra; így kaphatnak hitelt és értelmet, válhatnak valósággá az ünnepi szavak, fogadkozások, ígéretek. Elhangzanak, elhangozhatnak az anyanyelv hetén szép és igaz szavak nyelvünk értékeiről, gazdagságáról; az egyén és a közösség életében való szerepéről, jelentőségéről; megőrzésének, megtartásának, gazdagításának fontosságáról, lehetőségéről és nehézségeiről; sokoldalú, sokrétű megismerésének módjáról és hasznáról... Hangozzanak is el! De a szavak csak szavak maradnak, ha nem hatják át mindazok életét, nem vezérlik azok gondolkodását, nem irányítják azok mindennapi tevékenységét, cselekedeteit, akik ennek a nyelvművelő, nyelvápoló, nyelvmegőrző: nyelvi embernevelő munka sikerének valódi letéteményesei. A legelső - a család! Nagy kör ez, mindnyájan beletartozunk, akik múltunk, sorsunk, neveltetésünk folytán felelősséget érzünk az ügy iránt. Beletartoznak egyének, intézmények, kisebb és nagyobb közösségek. A legelső - a család! Ennek a kis közösségnek a hatása alapvető, és sok esetben a jövőt is meghatározó az anyanyelv megismertetése, megszerettetése szempontjából. A némák közt nevelkedő kisgyerek nyilván nem fog tudni beszélni, csak valamilyen más jelekkel, jelrendszerrel érteti meg magát; azzal, amit a környezetétől lát, elsajátít. De már a néhány hetes, néhány hónapos csecsemő is „megérti” édesanyja figyelmeztető, vigasztaló, szeretetet sugárzó, biztonságot nyújtó hangját, szavainak zenéjét, dallamát, majd magát a szót is; reagál rá, utánozza, tanulja a nyelvet. Életszükségletévé válik, hogy környezete állandóan beszéljen hozzá, így ismerkedik a világgal, így tanulja meg, így gazdagítja, tökéletesíti fokról fokra nyelvi ismereteit is. Ha nem beszélnek hozzá, nem beszélgetnek vele, szegényesek maradnak az ismeretei - nyelvileg is. Tehát: beszélni hozzá, beszélgetni vele, mesélni neki és őt is beszéltetni, beszélni hagyni! A mese gazdagítja ismereteit, gondolatvilágát, színezi értelmi életét. Vannak (vagy csak voltak?) szinte művészi adottsággal, képességgel megáldott, mesélni tudó nagyapák, nagyanyák. De akinek ez a képesség nem adatott meg, az is válogathat a meséskönyvek, az irodalmi művek között. Csak valóban válogasson: az igényes, szép magyarsággal megírtakat válassza ki a legérdekesebbek közül is. Aztán: szoktassák rá a szülők a kisgyereket minél korábban az olvasás örömére. Mert ezzel nemcsak új ismeretek és jó szórakozás kimeríthetetlen forrását leli meg, hanem anyanyelve gyakorlásának, nyelvkincse gazdagításának is csodálatos lehetőségére bukkan a gyermek, hiszen a szülő, a beszélgetőtárs nincs mindig „kéznél”, s különben is: kinek a nyelvtudása versenyezhet népmeséink, mai és régebbi kiváló íróink nyelvi gazdagságával, színeivel? A családi keretek között folyó - jórészt ösztönös és a jó példára épülő - anyanyelvi nevelés munkáját egy másik műhely folytatja, az iskola. Tudatosan, rendszeresen, elmélyülten és sokirányúan. Évek kitartó munkájával, minden célravezető módszert kipróbálva, minden alkalmat megragadva ismerteti meg a tanulókkal, milyen is a mi nyelvünk, miben különbözik más nyelvektől; hogy változott az idők folyamán, milyen változatai vannak az egyes tájakon, vidékeken, hogyan lesz varázslatos eszköz régi és mai íróink, költőink műveiben; milyen gondjaink, nehézségeink vannak mai használatával... Legyen iskola... Nem elég, hogy elfogadják: anyanyelvűnk - mint minden nyelv - szerszám, eszköz gondolataink, érzelmeink kifejezésére, közlésére. Azt is tudniuk kell, hogy ez a nagyon finom, művészi eszköz csak akkor működik igazán, ha ismerjük, ha tudunk bánni vele. És: el is romolhat ez a szerszám, tehát állandó és hozzáértő gondozásra szorul. Aztán: el is avulhat, fel kell frissíteni, gazdagítani, korszerűsíteni. De több is a mi anyanyelvűnk (s másnak is a maga anyanyelve), mint kifejező- és közvetítőeszköz. Nekünk ez a nyelv, amelyen leginkább érezzük a szavak varázsát, jelentésük finom árnyalatait; e szavakkal, ezen a nyelven tudjuk csak igazán pontosan, biztonságosan magunkat kifejezni. Ez árasztja az otthon melegét, ez köt össze bennünket a múltunkkal, történelmünkkel... Annak azonban, hogy az iskola ilyen nyelvművelő, nyelvmegőrző, nyelvgazdagító műhely legyen, fontos feltételei vannak! Először is: legyen iskola, magyar tannyelvű iskola; annyi, amennyire szükség van. Aztán: legyenek tanulói is ennek az iskolának; írassák ide a magyar szülők a gyerekeiket. Továbbá: legyenek olyan tanárai ennek az iskolának, minél nagyobb számban, akiknek lelkesedése, nyelv- és irodalomszeretete átsugárzik tanítványaira. Az anyanyelvi műveltség terjesztése ügyében jelentős szerepet töltenek be, tölthetnek be az újságok: a napi- és hetilapok, irodalmi folyóiratok. Cikkeik formájával, nyelvezetével szinte észrevétlenül hatnak az olvasóra, befolyásolják jó vagy rossz irányba. De az is fontos a mi szempontunkból, hogy miről írnak. Támogatják-e elvi fejtegetéseikkel az anyanyelv ápolásának munkáját, hírt adnak-e egy-egy jó kezdeményezésről, biztatnak-e, bátorítanak-e másokat is hasonló vállalkozásra? Közölnek-e - akár rendszeresen, akár időszakosan - nyelvi ismeretterjesztő, nyelvművelő megjegyzéseket, cikkeket?
