Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-11-15 / 22. szám
58 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK Perek az egyház ellen A II. világháború után a közép-kelet-európai országokban kialakult új politikai rendszerekben az egyházakat megfosztották addigi társadalmi-közéleti funkcióiktól, sőt lelkipásztori működésüket is erősen korlátozták. Ez nem egyszer üldözéssé fajult, és az egyházak hosszabb távra tervezett felszámolására irányult. Mi volt ennek a politikának az általánosabb elméleti-ideológiai gyökere? A hatalom kizárólagos birtokába jutó kommunista pártok szektás és dogmatikus „marxista” ateizmusa és materializmusa azt tanította, hogy a vallás a nép ópiuma, a maradiság, a butaság megnyilvánulása. A vallás, mint elavult „felépítményi elem”, a szocializmus megvalósítása során fokozatosan el fog halni. Ha pedig a fejlődés része ez a folyamat, a fejlődés előmozditása érdekében ezt meg lehet és meg is kell gyorsítani a hatalom, a politika, az ideológiai harc eszközeivel. A szocializmus nem építhető fel vallásos tömegekkel, hanem csak felvilágosult, materialista, ateista társadalommal. Ebből a logikából az is következett, hogy a vallást és a vallásos embereket azonosították a reakcióval, az ateisták pedig eleve haladóknak minősültek. A megtorlás elmélete Mi volt ennek a torz szemléletnek a forrása? Először is a klasszikus felvilágosodás, amely a klerikalizmust tette meg a feudalizmus fő támaszának, és a polgári haladás fő ellenségének. A felvilágosult polgárság egyház- és vallásellenessége, főként a katolikus egyház elleni harca átöröklődött a baloldali mozgalmakra, a szociáldemokráciára és a kommunista pártokra, kiegészítve a marxistának nevezett gondolkodók leegyszerűsített és eltorzított új érveivel. így vált e torz szemlélet második forrásává a szektás szociáldemokrata vallás- és egyházellenesség. A harmadik, leginkább tragikus forrás: az orosz szocialista modell kötelező példája. A bolsevik hagyomány az előző kettőre is építkezve, egy sajátos orosz állapotot általánosított. Mégpedig azt, hogy Oroszországban a cárizmus szétzúzása szervesen összekapcsolódott az orosz pravoszláv nemzeti egyház elleni harccal. Ott ugyanis az állam és egyház szorosan összefonódott, közös fejük a cár stb. A bolsevikok tehát együttesen mértek csapást államra és egyházra. Ezt a megoldást 1945 után olyan országokban is érvényesítették, ahol nem volt államegyháziság, mint pl. Magyarországon. Rákosi már 1948-ban kijelentette, hogy ezt a kérdést is a szovjet minta szerint kell megoldani. Ugyanakkor az elméleti-ideológiai érvelés konkrét politikai okokkal is kiegészült. A kialakuló pártállam magának sajátította ki a társadalom totális irányítását és alárendelését. Csupán egyetlen ideológiát és szervezetet nem sikerült maradéktalanul maga alá gyűrnie vagy felszámolnia: a vallást és az egyházakat. E klerikális ideológiai és politikai reakcióként kezelt vallási és egyházi struktúra nem volt gyorsan kiiktatható, mert mindegyik országban évezredes hagyományok kötötték a néphez és a nemzethez, annak szinte létezési formája volt. A katolikus egyház ezen belül is „kivételezett helyet” élvezett a hatalom szempontjából. Miért? Azért, mert amíg a többi egyház általában nemzeti egyház, amelynek központja az országon belül van, addig a katolikus egyháznak a központja kívülre esik. Róma pedig 1917 után nem a vallást és egyházat felszámolni törekvő kommunista mozgalom, hanem a működését garantáló, sőt támogató rendszerek, a polgári demokráciák mellé állt. Aligha kellett túl sok kombináció ahhoz, hogy a Vatikánt mint az imperialisták, az USA szövetségesét bélyegezzék meg a vasfüggönyön innen. így váltak az egyes országok katolikus egyházai az „imperializmus ötödik hadoszlopává”. Ebben a folyamatban megint csak a katolikus egyház került a fókuszba. Hiszen leginkább kötődött a múlthoz, a hagyományokhoz, aminek megtagadása és felszámolása volt egy új kialakításának az előfeltétele. Ezek az ideológiai és politikai körülmények szolgáltatták az érveket ahhoz, hogy a vallás mielőbbi elhalása-halasztása érdekében a hatalom a saját önkényes eszközeivel is beavatkozzon. A baloldali pártok többsége egyetértett abban, hogy az egyházak, főként a katolikus egyház 1945 előtti pozícióinak jelentős részét fel kell számolni. 1948-tól a kommunista párt hatalmának kizárólagossá válásával és a szovjet példa kötelező lemásolásával az állam és egyház elválasztása nem tényleges elválasztást és az egyházak autonómiájának megvalósítását jelentette, hanem elrendelését a magát ateistának valló hatalomnak! Miután pedig a vallás hordozója, hirdetője és védője a klérus, az egyházi szervezet, a hatalom adminisztratív eszközökkel igyekezett ezt szétzilálni, meggyengíteni. Ez nemcsak működésének rendeleti és rendőri korlátozásával, hanem a papság személyes korlátozásával is együttjárt. Eszközei pedig a korban „bevett” módszerek voltak; azok, amikkel általában eljárt a hatalom akár ellenfeleivel, akár saját híveivel szemben: az internálás, a bebörtönzés, a zaklatás, és ha kellő politikai hasznot véltek belőle, a látványos koncepciós perek. Tömeges meghurcoltatások Különböző kimutatások készültek arról, hogy Magyarországon csak a katolikus egyház papjaival szemben 1945 után hány esetben történt hatósági eljárás. Abszolút pontos és megbízható felmérés szerintünk még nem készült. Az is kérdés, hogy milyen eseteket kell ide számítani? A „veszteséglistára” írandó nyilván a hadifogságba esett vagy Nyugatra menekült papok sora, vagy azok, akiket 1944^45-ben a szovjet hatóságok hurcoltak el. Az is vitakérdés lehet, hogy egyáltalán hol és mikor értek véget a koncepciós perek és törvénytelen meghurcolások, letartóztatások? Egy közelmúltban készült, nem hivatalos katolikus egyházi kimutatás szerint, börtönt szenvedett vagy internált egyházmegyés papok száma 1946 és 1972 között Magyarországon, egyházmegyénként így alakult: Esztergom 25, Győr 12, Kalocsa 5, Pécs 10, Székesfehérvár 6, Szombathely 6, Vác 8, Veszprém 11, Csanád 4
