Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
itallal, spriccelt hozott. Árpikám, egyél-igyál. A jó tanács után megint visszaült a gondnokhoz.- A nagybátyám - magyarázta mosolyogva a fiatalember. - A hitelosztályon dolgozik a Chemicalnél. Jövőre nyugdíjazza a bank. Beszámolója szerint nagybátyja egyedül él, feleségétől elvált, vagy az vált el tőle, elég nagy lakása van és unokaöccse bejelentés nélkül is meghálhat nála, ha New Yorkban jár. A fiú magáról annyit említett, hogy Princetonban a doktorátusán dolgozik. Hetek óta készült erre a kirándulásra, de valami mindig közbejött, halasztgatta az utat. Az vele a helyzet, hogy nem éri soha utol magát. Leszedték a levesestányérokat, Váczi töltött káposztát, Kenderesy paprikás csirkét kapott. Új, teli kenyereskosarat hoztak. Váczi volt a soron. Elmondta, hogy gépkocsijavító műhelye van Westburyben. Kint, Long Islandon. Hol tanulta ezt a szakmát? Ezerkilencszáznegyvenkettőben, még odahaza, a hadsereg gépkocsizó tanfolyamán. Segéd volt egy kispesti fűszerüzletben, mielőtt bevonult. Szerencséjére ezredparancsnoka nem engedett a járművei közelébe a civiléletben hivatásos vezetőket és szerelőket, akik tapasztalata szerint az első kínálkozó alkalommal árokba hajtottak, összetörve a kincstári kocsit, meg végtagjaikat, koponyájukat. A honvédségnél kiképzett szakember nem ilyen. A civilektől eltérően az csak akkor lép a züllés útjára, amikor elvégezte a tanfolyamot. Kenderesy, elértve a tréfát, közbevetette, hogy az ilyen parancsnok bajosan találna Amerikában megfelelő újoncot. Bevonuláskor majdnem mindenki tud vezetni. Váczi félkomolyan pártfogolni kezdte az ezredest. Feltételezhető róla, hogy alkalmazkodott volna az amerikai viszonyokhoz, ha itt élt volna. Okos ember volt. A hivatásos gépkocsivezetők sajátosságai különben elég egyformák világszerte, amennyire a kékvászonruhás megfigyelte. Lehet, itt se vélekednék másként az ezredes. A jobb oldali csendes asszony egyszerre megélénkült és főleg az autóbuszvezetők elmarasztalásának szükségére figyelmeztette a jelenlévőket. Váczi egy ideig a parancsnok nevén tűnődött, de nem emlékezett rá. Megemlítette, amikor szóhoz jutott, hogy a magyar honvédség autói után az amerikai hadseregét szerelte Linzben és Salzburgban. Negyvennyolcban átszökött Ausztriába és négy évvel később engedték be az Egyesült Államokba.- Mi ötvenhétben jöttünk - mondta a fiatalember. - Előbb Bécsbe, aztán repülőgépen egyenesen New Yorkba.- Hány éves volt? - kérdezte Váczi.- Hét. Otthon már tudtam írni, olvasni. Itt beraktak az első elemibe. Nem tudtam angolul, de gyorsan megtanultam. Áz első évben két osztályt végeztem. Az első szünidőben már pénzt kerestem. Árukihordó voltam. Végigdolgoztam iskolaéveimet. Most még egy esztendőre kitart az ösztöndíjam, azalatt elkészülök.- Ez igen! - biztatta a másik. - Ledoktorál. Biztos közgazdász.- Nem. Nyelvész. Görög-latin.- Szép! Nagyon szép! - csodálta kicsit túlzottan Váczi. - Amerika legalább az ötvenhatosokkal szépen bánt. Megadta nekik a lehetőséget. Velünk még másként volt.- Sajnos igaz - ismerte el Kenderesy.- Az a fő, hogy így is eljuthattunk valahová - enyhült meg Váczi. - Egyébként, tudja-e, hogy a nevéről a volt kormányzó jutott eszembe? Neki volt Kenderesen birtoka. Olvasta az ember az újságban, hogy Horthy és felesége a nyarat a kenderesi kúriában tölti. Nem tudom, hallott-e róla, ez azelőtt volt, mielőtt maga született ...- Hogyne, erről hallottam - bólogatott Kenderesy -, de nekünk a nevünkön kívül semmi közünk Kendereshez. A gépkocsivezető felállt, bocsánatkérően intett és befordult a kisszobába. Két teli pohárral tért vissza, az egyiket a fiatalabb elé tette és a magáét koccintásra emelte. Melegen párolgó kukoricacsövek kerültek az asztalra. Váczi hátradűlt az imbolygó széken.- Egy másik Kenderesyt is ismertem egyszer - töprengett hangosan. - Kenderesy Attilát. Negyvenháromban találkoztunk a Budaörsi úton. A fiatal várakozva nézett, Váczi elhallgatott. A laktanyától a villamosmegállóig vezető út jelent meg előtte. A kaszárnyát a hegy lábába ékelték, üres telek választotta el a lakóházaktól. A bástyaszerűen kiképzett főépület furcsa, idétlen vigyorral meredt a másik oldalon omladozó kocsmára és a dohánytőzsdére. A városhoz közeledve a múlt századból itt felejtett iromba, vaskos épületek következtek, ezeket kertek végébe bújtatott nagyablakos villák váltották fel. Tavasszal, nyáron hullámosra kefélt hajú kislányok, kisfiúk játszottak az ápolt virágágyak között. Az ablakokban barna hajú bakfisok olvastak. A sort néhány üzlet, fűszeres, borbély, kerékpárjavítóüzem és egy riadtsárga bérház zárta le.- Ez a Kenderesy főhadnagy volt akkor - folytatta Váczi és kis szünet után hozzátette: - Lehet, talán rokonok. Figyelte a fiú arcát, akinek feleletként csak a feje rezdült. Váczi az alig érzékelhető mozdulatból arra következtetett, hogy a princetoninak a főhadnagy nem rokona.- Engem egyszer bajba kevert - árulta el most már felszabadultan. - Négy hét szabadságomba került, hogy találkoztam vele. Az a négy hét nekem akkor többet jelentett, mint ma egymillió dollár. Először kaptam négy hét aratási szabadságot. Nem két hetet, mint a legtöbb. Négy hetet. Az anyám akkor már beteges volt, özvegyasszony. Ezért kerültem a négyhetes csoportba. A kezemben volt a szabadságlevelem és a napos tiszt leszámolta a tenyerembe a szabadságidőre járó étkezési pénzt. Majdhogynem gazdagnak képzeltem magamat. Egy pengőt és talán negyven, negyvenöt fillért kaptam minden napra. Az örömtől majd kiugrottam a bőrömből. Drechsler tizedessel, az írnokkal és Brezovszkyval, a szolgálatvezető szakaszvezetővel mentünk a villamoshoz. Meghívtam őket egy italra, de leszavaztak, siettek haza. A harcsabajuszú újra közeledett, de mielőtt megszólalt, unokaöccse kézmozdulattal jelezte, hogy a mellette ülőre figyel. A nagybácsi visszaintett és elkanyarodott a kisszoba felé.- Egészen kihűl ez a kukorica - szakította meg a történetet Váczi. Kenderesy kiválasztott egy csövet, megsózta, beleharapott és visszafordult. A másik összeszorított szemhéjára kirajzolódott a kaszárnya lejtős udvara, a csenevész bokrok, a hegy oldalán sunyin lapuló gyakorlótér. A legénységi épület alagsorában a konyha. Egyszerre megcsapta orrát a rothadó krumplihéj szaga. A piszkosszürke lépcső, a lemoshatatlan, kisöpörhetetlen mocsok körös-körül, elterpeszkedve az ablakfákon, a zsírfoltos deszkalócákon és asztalon, kövezeten és mennyezeten, kilincseken és vi92
