Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

itallal, spriccelt hozott. Árpikám, egyél-igyál. A jó tanács után me­gint visszaült a gondnokhoz.- A nagybátyám - magyarázta mosolyogva a fiatalember. - A hitelosztályon dolgozik a Chemi­­calnél. Jövőre nyugdíjazza a bank. Beszámolója szerint nagybáty­ja egyedül él, feleségétől elvált, vagy az vált el tőle, elég nagy la­kása van és unokaöccse bejelen­tés nélkül is meghálhat nála, ha New Yorkban jár. A fiú magáról annyit említett, hogy Princeton­­ban a doktorátusán dolgozik. He­tek óta készült erre a kirándulás­ra, de valami mindig közbejött, halasztgatta az utat. Az vele a helyzet, hogy nem éri soha utol magát. Leszedték a levesestányérokat, Váczi töltött káposztát, Kende­­resy paprikás csirkét kapott. Új, teli kenyereskosarat hoztak. Vá­czi volt a soron. Elmondta, hogy gépkocsijavító műhelye van Westburyben. Kint, Long Islan­­don. Hol tanulta ezt a szakmát? Ezerkilencszáznegyvenkettőben, még odahaza, a hadsereg gépko­csizó tanfolyamán. Segéd volt egy kispesti fűszerüzletben, mi­előtt bevonult. Szerencséjére ez­redparancsnoka nem engedett a járművei közelébe a civiléletben hivatásos vezetőket és szerelőket, akik tapasztalata szerint az első kínálkozó alkalommal árokba hajtottak, összetörve a kincstári kocsit, meg végtagjaikat, kopo­nyájukat. A honvédségnél kikép­zett szakember nem ilyen. A civi­lektől eltérően az csak akkor lép a züllés útjára, amikor elvégezte a tanfolyamot. Kenderesy, elértve a tréfát, közbevetette, hogy az ilyen pa­rancsnok bajosan találna Ameri­kában megfelelő újoncot. Bevo­nuláskor majdnem mindenki tud vezetni. Váczi félkomolyan párt­fogolni kezdte az ezredest. Felté­telezhető róla, hogy alkalmazko­dott volna az amerikai viszo­nyokhoz, ha itt élt volna. Okos ember volt. A hivatásos gépkocsi­­vezetők sajátosságai különben elég egyformák világszerte, amennyire a kékvászonruhás megfigyelte. Lehet, itt se véleked­nék másként az ezredes. A jobb oldali csendes asszony egyszerre megélénkült és főleg az autóbuszvezetők elmarasztalásá­nak szükségére figyelmeztette a jelenlévőket. Váczi egy ideig a parancsnok nevén tűnődött, de nem emlékezett rá. Megemlítette, amikor szóhoz jutott, hogy a ma­gyar honvédség autói után az amerikai hadseregét szerelte Linzben és Salzburgban. Negy­vennyolcban átszökött Ausztriá­ba és négy évvel később engedték be az Egyesült Államokba.- Mi ötvenhétben jöttünk - mondta a fiatalember. - Előbb Bécsbe, aztán repülőgépen egye­nesen New Yorkba.- Hány éves volt? - kérdezte Váczi.- Hét. Otthon már tudtam írni, olvasni. Itt beraktak az első ele­mibe. Nem tudtam angolul, de gyorsan megtanultam. Áz első év­ben két osztályt végeztem. Az el­ső szünidőben már pénzt keres­tem. Árukihordó voltam. Végig­dolgoztam iskolaéveimet. Most még egy esztendőre kitart az ösz­töndíjam, azalatt elkészülök.- Ez igen! - biztatta a másik. - Ledoktorál. Biztos közgazdász.- Nem. Nyelvész. Görög-latin.- Szép! Nagyon szép! - csodál­ta kicsit túlzottan Váczi. - Ameri­ka legalább az ötvenhatosokkal szépen bánt. Megadta nekik a le­hetőséget. Velünk még másként volt.- Sajnos igaz - ismerte el Ken­deresy.- Az a fő, hogy így is eljuthat­tunk valahová - enyhült meg Váczi. - Egyébként, tudja-e, hogy a nevéről a volt kormányzó jutott eszembe? Neki volt Kenderesen birtoka. Olvasta az ember az új­ságban, hogy Horthy és felesége a nyarat a kenderesi kúriában töl­ti. Nem tudom, hallott-e róla, ez azelőtt volt, mielőtt maga szüle­tett ...- Hogyne, erről hallottam - bólogatott Kenderesy -, de ne­künk a nevünkön kívül semmi közünk Kendereshez. A gépkocsivezető felállt, bo­­csánatkérően intett és befordult a kisszobába. Két teli pohárral tért vissza, az egyiket a fiatalabb elé tette és a magáét koccintásra emelte. Melegen párolgó kukori­cacsövek kerültek az asztalra. Váczi hátradűlt az imbolygó szé­ken.- Egy másik Kenderesyt is is­mertem egyszer - töprengett han­gosan. - Kenderesy Attilát. Negyvenháromban találkoztunk a Budaörsi úton. A fiatal várakozva nézett, Vá­czi elhallgatott. A laktanyától a villamosmegállóig vezető út je­lent meg előtte. A kaszárnyát a hegy lábába ékelték, üres telek választotta el a lakóházaktól. A bástyaszerűen kiképzett főépület furcsa, idétlen vigyorral meredt a másik oldalon omladozó kocs­mára és a dohánytőzsdére. A vá­roshoz közeledve a múlt század­ból itt felejtett iromba, vaskos épületek következtek, ezeket ker­tek végébe bújtatott nagyablakos villák váltották fel. Tavasszal, nyáron hullámosra kefélt hajú kislányok, kisfiúk játszottak az ápolt virágágyak között. Az abla­kokban barna hajú bakfisok ol­vastak. A sort néhány üzlet, fű­szeres, borbély, kerékpárjavító­üzem és egy riadtsárga bérház zárta le.- Ez a Kenderesy főhadnagy volt akkor - folytatta Váczi és kis szünet után hozzátette: - Lehet, talán rokonok. Figyelte a fiú arcát, akinek fe­leletként csak a feje rezdült. Váczi az alig érzékelhető mozdu­latból arra következtetett, hogy a princetoninak a főhadnagy nem rokona.- Engem egyszer bajba kevert - árulta el most már felszabadul­tan. - Négy hét szabadságomba került, hogy találkoztam vele. Az a négy hét nekem akkor többet jelentett, mint ma egymillió dol­lár. Először kaptam négy hét ara­tási szabadságot. Nem két hetet, mint a legtöbb. Négy hetet. Az anyám akkor már beteges volt, özvegyasszony. Ezért kerültem a négyhetes csoportba. A kezem­ben volt a szabadságlevelem és a napos tiszt leszámolta a tenye­rembe a szabadságidőre járó ét­kezési pénzt. Majdhogynem gaz­dagnak képzeltem magamat. Egy pengőt és talán negyven, negy­venöt fillért kaptam minden nap­ra. Az örömtől majd kiugrottam a bőrömből. Drechsler tizedessel, az írnokkal és Brezovszkyval, a szolgálatvezető szakaszvezetővel mentünk a villamoshoz. Meghív­tam őket egy italra, de leszavaz­tak, siettek haza. A harcsabajuszú újra közele­dett, de mielőtt megszólalt, uno­kaöccse kézmozdulattal jelezte, hogy a mellette ülőre figyel. A nagybácsi visszaintett és elkanya­rodott a kisszoba felé.- Egészen kihűl ez a kukorica - szakította meg a történetet Vá­czi. Kenderesy kiválasztott egy csövet, megsózta, beleharapott és visszafordult. A másik összeszorí­tott szemhéjára kirajzolódott a kaszárnya lejtős udvara, a csene­­vész bokrok, a hegy oldalán su­nyin lapuló gyakorlótér. A le­génységi épület alagsorában a konyha. Egyszerre megcsapta or­rát a rothadó krumplihéj szaga. A piszkosszürke lépcső, a lemos­­hatatlan, kisöpörhetetlen mocsok körös-körül, elterpeszkedve az ablakfákon, a zsírfoltos deszkaló­cákon és asztalon, kövezeten és mennyezeten, kilincseken és vi­92

Next

/
Thumbnails
Contents