Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
rágtartókon. Pontos volt a képe ma is mindarról, amitől akkor négy hétre megszabadulhatott.- Kenderesyvel fél kilométerre a laktanyától találkoztunk - tért vissza Váczi a történethez. - Egy sorban mentünk a járdán, egymás könyökét szinte érintve, sietősen. A járda széles volt, de a beleékelt aszfaltszalag keskeny és azt egészen elfoglaltuk. Előttünk nem járt senki. Az út mögöttünk is néptelen volt induláskor, de váratlanul egy kar nyúlt be közém és Brezovszky szakaszvezető közé hátulról. Egy szürkeruhás, magas férfi félretolt mindkettőnket és gyors léptekkel elénk került. Brezovszky tért magához elsőnek a meglepetéstől és az idegen után akarta vetni magát. Nem akartam, hogy bajba keveredjék, megragadtam a karját és visszahúztam. Nagyon dühös volt. Megpróbálta lerázni magáról.- Hagyd a fenébe - békítettem.- Örüljünk, hogy nem rúgott seggbe. A civilruhás egyet perdült a sarkán, hátrafordult és elémlépett.- Mutassa az eltávozását - parancsolta.- Miért mutatnám? - kérdeztem a tájékozatlan ember udvariasságával. A civilruhás sóhajtott egyet, homloka ráncbafutott, arckifejezése azt mutatta, milyen megalázó helyzetbe került, indokolnia kell a felszólítást. Fényképes igazolványt rántott elő, Kenderesy Attila, hivatásos főhadnagy nevére szólót. Vigyázzba vágtam magam és előkotortam a szabadságlevelet. Egy boríték hátára felírta a nevemet, rendfokozatomat, alakulatom számát. Mehet. Végeztem, mondta halkan, de sértődötten. Váczi ivott egyet, kiszáradt a torka. A teremben mintha megritkult volna a vendégsereg. Többen behúzódtak a kisszobába. A csendes asszony időnkint bele-belehallgatott a történetbe - a férje már izgett-mozgott, menni készült türelmetlenül odafordult:- Lett valami kellemetlenség belőle? - kérdezte.- De mennyire - felelte Váczi.- Rögtön tudtam, hogy rosszkor járt a szám. A főhadnagy civilben volt, de a modoráról felismerhettem volna a foglalkozását. Drechsler, az írnok rosszat sejtett. Most mi lesz? Gyerünk haza, ajánlottam és felejtsük el, ami történt, legalább addig, amíg nem hallunk róla máshonnan. A főhadnagy meggondolhatja magát, ráeszmélhet, hogy nem egyenruhában volt, elállhat a feljelentéstől. Két társam szerint erre kevés volt a remény. Nyomott hangulatban búcsúztunk egymástól. A léghűtőt kikapcsolták a teremben, a dohányfüst kékesszürkén gomolygott az asztalnál ülők feje fölött. Kenderesy nagybátyja a*kisszoba benyílójánál beszélgetett. Poharát időnként újratöltötte az egyre fáradtabbnak tűnő önkéntes egyleti hölgy. A pap nem volt sehol, búcsúzkodás nélkül távozott. Váczi végigpillantott a termen.- Két nap múlva táviratot kaptam - folytatta. - Szabadságát megszakítva azonnal jelentkezzék! Jelentkeztem, már az új parancsnoknál. Várnagy százados vörösszőke, megtermett ember volt, a frontról került vissza. A doni áttörésnél magas kitüntetést kapott. Nagyon megnézett és elémtolt egy gépelt szolgálati jegyet. Kenderesy Attila határvadász főhadnagy, a kilencedik hadtest állományából jelentette, hogy mi hárman a Kelenföldi úton ekkor és ekkor az egész járdát elfoglaltuk és amikor ő megpróbált elhaladni köztünk, az egyik honvéd, Váczi Géza őrvezető durva és sértő megjegyzést tett rá. Várnagy kíváncsi, nem is barátságtalan pillantást vetett rám. Ez akkor történhetett, amikor szabadságra mentek, állapította meg. Ittak útközben valahol? Nem tud más magyarázatot találni a viselkedésemre. Jelentettem, hogy nem ittunk. Józanok voltunk, amikor egy civilruhás átvágott köztünk. A főhadnagy úr nem volt egyenruhában. Várnagy meglepetten olvasta el még egyszer a szolgálati jegyet. Úgy határozott végül, hogy táviratilag behívja Drechslert és Brezovszkyt. Az én szabadságomat átmenetileg felfüggesztette és Kenderesynek válaszolt, megkérdezte tőle, egyenruhában volt-e, vagy polgári öltözetben. Drechsler és Brezovszky másnap megerősítették az én vallomásomat. Aratási szabadságom három további napját töltöttem a laktanyában, amikor Várnagy újra hívatott. Nem rendelt kihallgatásra, csak hívatott az irodába. Azt hittem, hogy ez jó jel. Tudtam, Kenderesy válaszának meg kellett érkeznie. Ott is volt a válasz Várnagy előtt. Viselkedésem kétségkívül helytelen volt, közölte a parancsnok, a sértő megjegyzés elhangzott és ezért büntetés jár. Enyhítő körülményt nem talált és fenyítésként aratási szabadságomtól véglegesen megfosztott. Végeztem, hatszáz.- Hatszáz? - ismételte a csendes asszony. - Mi hatszáz? A princetoni fiatalember elmosolyodott, feltehetően ismerte a kifejezést. Egy szót se tovább, azt jelentette a katonaságnál, magyarázta az asszonynak. Váczi a fiú felé fordult:- Itt, Amerikában azt mondják, hogy a múlt, az múlt - mondta csendesen. - Nem árt azért, ha egy ilyen fiatalember tud róla, milyen volt az a múlt.- Nem -, válaszolta komolyan a másik. Váczi mondani kezdett valamit, de éppen odaért a gondnok, aki lelkiismeretesen tereferélt mindegyik vendéggel és most jutott el az asztalvégre. Körös-körül rózsás volt a hangulat, a díszebéd résztvevői már apró semmiségeken is hangosan lelkendeztek, ölelkeztek, egymást hátba veregették.- Váczi - harsogta a gondnok. - Most jutott a neve az eszembe. Váczi Béla.- Géza - javította ki a megszólított. Kenderesy nagybátyja újra felbukkant, piros arccal, bizonytalan tartással, várakozó tekintettel.- Nem megyünk, Árpikám? - kérdezte. A fiú beleegyezően bólintott. A gondnok megragadta Váczi karját és a kisszoba felé terelte. A két asztaltárs sietve kezet rázott, a kékvászonruhást a gondnok már húzta is tovább. A fiatalember pillantására a harcsabajuszú némi erőfeszítéssel kiegyenesedett. Arca kerekre puffadt, de máskülönben szépen tartotta magát.- Nem győztelek kivárni - motyogta. - Egészen berúgtam közben. Ki volt ez az ember?- Majd később beszélünk - válaszolt unokaöccse. - Gyerünk. A harcsabajuszos belekapaszkodott a fiatalba, arcán hamiskás mosoly jelent meg. Feltételezte talán, hogy ez illik a helyzethez.- Szép kis történelem lesz számodra, Atikám - szólalt meg Kenderesy, amikor túljutottak a kijáraton. - Majd holnap, amikor kijózanodtál. És barátságosan hozzátette: - Te vén csibész. 93 DÓMJÁN JÓZSEF (USA) fametszete
