Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
BAJOR ANDOR (Románia) Ki nem lop ruhaszárító kötelet? Egyik régi ismerősömet, Patkó Petit tizennégy hónapi súlyos börtönre ítélték, mert ellopott harmincegy és fél kilométer műanyag ruhaszárító kötelet egy félig elhagyott raktárból, ahol éppen szegény Pepi volt a raktáros. Pepi avval védekezett, hogy a ruhaszárító kötél nem volt harmincegy és fél kilométer, hanem csak három mázsa. A bíróság megvizsgálta a ruhaszárító kötelet, megtekintette Pepit, és kimondta, hogy jogerősek. És már itt tévedett a bíróság, mert a kötél ugyanis egyáltalán nem jogerős, hanem nyúlik, ugyanis szegény Pepi nekem is eladott öt métert tíz lejért, de amikor rátettem a kabátomat száradni, leereszkedett a földre. A bíróság megállapítására csak azt mondom: ilyen alapon a medvecukrot is bárki jogerősnek nyilváníthatja. A súlyos testi börtönt a bíró, az ügyész meg a védőügyvéd közösen eszelte ki: egy óra hosszat egyezkedtek, ami szerintem nem volt arányban a ruhaszárító kötél hosszúságával. Az ügyész mind beleakadt a kötélbe, hatvankét kilométert csomózott össze, de a védő ebből lenyisszantott harminc és felet, és bebizonyította, hogy azt ismeretlen tettesek tekerték föl. Az ügyész állandóan kereste, hogy mivel súlyosbíthatja szegény Pepi helyzetét, mintha a fiú nem lett volna amúgy is pácban. Még azt is hibájául rótta föl, hogy éppen onnan lopott, ahol raktáros volt, és nem egy idegen raktárból. Holott az ember nyilván ott lop, ahol raktáros, mert nem fog azért még külön gyalogolni meg betörni. Az ügyész azt szerette volna, ha Pepi betör, holott Pepi nem betörő, hanem raktáros. LEPSÉNYI PIROSKA (Hollandia) rajza De nem ez volt az ügyész egyetlen bánata. Szerinte azért volt igen súlyos az eset, mert a ruhaszárító a társadalomé, és a társadalomnak sokkal inkább kellett ruhaszárításra, mint Pepinek. És sértő kijelentéseket vágott Patkó Pepi fejéhez, azt mondta: kártékony, élősködő, sőt, még azt is, hogy tékozló és nagy lábú... A védő is megijedhetett ettől a goromba beszédtől, mert egy sereg dolgot ráhagyott az ügyészre. Pepi rabló, és a ruhaszárító kötél valóban a társadalomé volt. Pusztán a kötél hosszából alkudott le harminc és fél kilométert. A védőügyvéd ezután belecsavarodott a maradék ruhaszárító kötélbe, és úgy kezdett beszélni, mint akire reábogoztak harmincegy és fél kilométer damilt. Kérte a bírót, vegye figyelembe, hogy Pepi most lopott először ruhaszárító kötelet, és hogy saját maga is beismert három mázsát töredelmesen. Ezzel a damilbogozó beszéddel nyilván megerősítette a bíróság gyanúját, hogy Pepi másodszor is fog ruhaszárító kötelet lopni, és annak majd csak a századrészét vallja be töredelmesen. Ekkor már mindenki tudta, hogy a szerencsétlen Pepi ügye elveszett, és kizárólag az ítélet van hátra. És a bíróság rövidesen ki is mondta a súlyos testi börtönt, megállapította Pepi bűnösségét a ruhaszárító kötél elgombolyításában, és kinyilvánította az ítéletben fölsoroltak jogerősségét. A bíró, a jelenlevők véleménye szerint: ártatlan volt. Az ügyész mérges kötélcsomózása és a védő fejvesztett bogozása vezette félre. A megzavarodott védő a legfontosabb tényekről feledkezett meg kétségbeesett joggyakorlatában. Állandóan a kötél hosszúsága mentén mozgott, és ezt próbálta csökkenteni egy láthatatlan, törvénycikkelyeket csattogtató ollóval. Holott mi lett volna a megfontolt, tárgyilagos védelmi jogberendezés: először is: meg kellett volna mondani, hogy az a társadalom, amely rábíz Pepire hatvan kilométer ruhaszárító kötelet, az maga is könnyelmű, meggondolatlan és valószínűleg iszik. És magára vessen, ha Pepi az első napon el nem gurítja az egész gombolyagot. Itt főként a társadalom a felelős, amiért nem mérte le óránként a kötelet, hogy még mennyi van meg belőle... Én a társadalom mentalitását is megértem: beült valahová, és közben megfeledkezett a ruhaszárító kötélről. Velem is előfordult már ilyesmi, kifeszítettem az udvaron négy méter ruhaszárító kötelet, aztán beülöm valahová. Úgy egy óra múlva eszembe jutott, és szaladok: hát már az egészet ellopták. Kérdem a házmestertől, vajon ki lop itt ruhaszárító kötelet? Mire a házmester széttárja a karját, fölnéz a mennyek országára, és azt mondja:- Hát ki nem lop itt ruhaszárító kötelet? Azonban mégis óriási különbség van lopás és lopás között. Mert ha valaki négy métert lop, az közönséges tolvaj, míg ha ellop negyven kilométert, az raktáros. Az emberi közfelfogás minden nagy teljesítményt tisztel. Ha egy építész ezer vagon követ rak egy hegycsúcsra, elismerésre számíthat. De minden bizonnyal elítélik, ha egy hegy mellé felépít egy közönséges kutyaólat... Aki lenyel egy rajzszöget, az őrült, de aki lenyel egy alabárdot, az kardnyelő. Aki ellóg reggel a munkahelyéről, és délben visszamegy, az lógós. De ha húsz évig nem megy vissza, akkor életművész. Ha valaki kifoszt egypár járókelőt, akkor az gengszter, de ha tízmillió embert foszt ki, akkor pénzügyi szakértő. Ezért találom félelmetesnek a bíróság ítéletét. Ez az ítélet ellenkezik a sok évezredes közfelfogással, amely mennyiségi alapon különbséget tesz kalóz és tengernagy, zsebmetsző és bankár, gyilkos és berepülőpilóta, elmebeteg és modern lírai kísérletező között. A Pepi ellen hozott ítélet a kispolgári egalitarizmus, az egyenlőségesdi tobzódó diadala volt. Azt jelenti: veszélyben a nagyság, a zsenialitás, mert már minden tolvaj egyforma a törvény előtt... Vagy talán arról lenne szó, hogy a bíró a számok huzavonájában elnézte a kilométert, és méterként ítélte meg? Ez magyarázza a példátlan büntetést?! Merjünk remélni... 90
