Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
fölverve és a brigadéros parancsba adta a tisztjeinek, hogy a város környékén a katonák még a pókok lábát is kíméljék. A városi tanácsot a harmadik napon kérette magához. A tanácsosok szekéren jöttek, kíséret nélkül. Kinyalták magukat, mintha simára beretvált arcon a sápadtság nem látszódnék fokozottan. Már egy órája folyt az alkudozás. Nem is alkudozás volt az. Egy órája folyt a megaláztatásuk. Én meg csak jegyeztem mindazt, amibe fennhangon beletörődtek.- Elfogadjuk, Generális Úr. Ha ez az utolsó kívánságotok, ezt is elfogadjuk. A brigadéros meg csak nézi őket. Csalódottan - én ismerem az arcát -, hogy ezt is elfogadták. Mi az Istent kérhetne még? A hatszáz pár vasalt csizmát is kiverte belőlük. És még mindig kérni kell, akármit, csak barátságosan, hogy nemet is mondhassanak.- Az Úristenre is gondolni kell - mondja végül lassan.- Őrá mi szüntelenül gondolunk.- Mi is.- Vagyis, ebben tökéletesen egyetértünk, Nagyuram. A brigadéros meg csak nézi őket. Azzal a tökéletes egyetértésükkel. Végül megszólal. Minden jámborság nélkül azt mondja:- Akkor hát imádkozhatunk is egyet. Együtt.- Akár most is, Kegyelmes úr.- Vagy akár mindnyájan együtt, igaz? Erre csönd következett. A brigadérosom meg üti a vasat, mint aki csak az imént fedezte föl a Szentírást:-Templomban. Az Isten házában. Ott az igazi.- Ott vagy bárhol - veti közbe egy városi tanácsos. - A föld minden csücske az ő temploma.- Úgy van. És mégis: a ti templomotok és egy libalegelő között van különbség. Mert így akartátok. Az ő dicsőségére.- A mi jámbor templomunk vagy bármelyik falué itt az Isten dicsőségére épült. Ebben mind megegyezik.- De nem a méretükben! - A brigadéros végre belelendült. Végre disputálni mernek vele. - Sok ember közös fohászához nagy templom szükséges. Katedrális. Legalább akkora, mint a tiétek.- A miénket mi is megtöltjük - nyögi ki az egyik -, bármily nagy legyen is. Főként, ha a tiéid sikeréért imádkozunk.- És utánatok az enyéim is megtöltik. Főként, amikor értetek imádkoznak - vágja rá a brigadérosom. - így legyen. De nem így lett. Mert bennünket arra az imádkozásra nem engedtek be a falak mögé. Pedig, de szépen álltunk ott, glédás sorokban a kapu előtt! Hogy csillogott az a sok kiköszörült kard, üllőn élesített pikavas, hamuval dörzsölt puskacső! A kapu meg csak nem akart kinyílni.-Mire vártok! - ordított föl egy strázsamester.- Har^ngszóra - kiáltott vissza. De azon a vasárnapon egyetlen harangszó sem kondult meg odabent.- Megkongatjuk mi is, ha ezen múlik - kezdtünk kiabálni a türelmetlenségtől. A brigadéros a kancáján ült, mozdulatlanul. Még a kanca sem mert megmoccanni alatta. Déltájban magához intette azt az alacsony svájci kapitányt:- Megmondod nekik, hogy a beteg harangjaikkal ne vesződjenek tovább. Vagy bemegyünk megreparálni őket, vagy kihajigáljuk mindet. Hiszen nincs köztük jó egy sem. Volmer a kapuhoz vágtatott. Rászabott föladat volt: kicsi ember nagy lovon, hatalmas kapu előtt: de ott úgy, mintha akár berepülni is képes volna. Egy óra múlva az egyik bástyáról a várárok tövébe zuhant egy harang.- A többit is - intett Volmernek a brigadérosom. Az első mellé még kettő zuhant.- Lőjünk a többiért? - ordított föl Volmer.- A többit mi is megjavítjuk - hördült ki egy hang bentről. A brigadéros intett, hogy a tarackok rukkoljanak előbbre. Ami kevés volt, azt mind a vonal elé húzták. (r Még két harang, most már a nagyobbak közül. De mi akkor már tudtuk, hogy odabent jó lesz imádkozni. Akár harangszó nélkül is, mert mi itt ma reggel ostromra sorakoztunk, nem imádkozásra. Azt a katedrálist belülről nem láttam sem akkor, sem máskor. A brigadéros végül is beleunt a harangjátékba - vagy a pattantyúsai ítélték kevésnek az ágyúinkat, vastagnak a várfalakat - mindegy, miért: másnap elvonultunk a kialkudott „ajándékkal” és a falak tövében összeszedett harangokkal. Az új ágyúkat, amelyeket a brigadéros a Peltkovában kicsikart 11 harangból öntetett, évek hosszú során át láthattam. Azokat a batériákat a tűzmesterek úgy dirigálták, hogy „indulhat a katedrális” meg „megállni a harangozással”. A házakat, ha rájuk került a sor, a pattantyúsok nem rommá lőtték, hanem „fölharangozták őket az égbe”. Azt is, amelyiknek a romjai alól épen keveredett elő az a lány. De még nem jött el az ideje, hogy arról a lányról szóljak. Most a templomoknál tartok: most azt akarom elmondani, hogy igazában mit is jelentett templomban lenni. Mert sokféleképpen lehetett. Besurransz egy percre például, mert éppen nem figyel rád senki, és jószerint azt sem nézed meg, hogy csillag van-e a tornyán, kakas vagy kereszt. Mert számít is az (minekünk, akik csak a nagy rettegések óráiban fedezzük föl, hogy minden dolgok fölött létezik vagy létezhet egy mindenható, megkörnyékezhető hatalom). EGRESI ZSUZSA (Olaszország) rajzai hogy milyen jelvényű torony tövében lépsz be egy ismeretlen úr házába, aki nem formed rád, hogy a mocskos csizmáddal kotródj ki innen, nem ítéli meg a bűneidet - vagy legalábbis nem úgy, mint a bírák meg a papok - sőt, talán meg sem hallgat, mással van elfoglalva vagy egyszerűen beleunt az igazságosztásba és veled csak annyit törődik, hogy egy könyörgésnyi időre rád bízza a házát? Vagy polgárok közé sodródsz egy vasárnapi áhítaton, másra már figyelni se tudsz, mint ruhákra, csattokra, csipkékre, fátylakra, fátylak mögül küldött kacsintásokra, csipkék mögül duzzadó mellekre, ahogy a tömérdek szagosvíz hullámai szinte ringatják őket; a papjuk szavát talán meg sem érted, de azt igen, hogy ezeknek a sorsához vagy akár az üdvösségéhez nincs és nem is lesz soha közöd. Fölégetett, beszakadt tetejű templomokban is jártál már; olyanokban is, ahol halomra öldösött falusiak tetemei borították az oltárt, férfiak, nők, aggastyánok, a gyerekek szinte mindig legalul; a kóbor kutyákat a hullák körül elverni nem lehetett, csak leöldösni, és ahogy később kint gödröt ástál annak, ami mindnyájukból megmaradt, még önmagadtól sem merted megkérdezni, hogy ennyi szenvedésért létezhet-e kárpótló mennyország, ennyi zsiványságért eléggé pokol-e a pokol? Templomba én alig tudtam úgy menni, hogy az pusztán az Isten ügye legyen, meg az enyém. Kettőnk ellen volt minden: még a falak csodálatos tömörsége is, a boltívek, boltozatok ritmusa, ez a hibátlanul kérdezgető-felelgető harmónia, amely az építőket idézte. Ki felelget itt kinek? A hit a tudásnak? Becsvágy a tudománynak? S már nem az üdvösségem ügyén töprengtem, hanem a kőmívesek titkán. A katedrálisokban, ezekben a hivalkodó remekművekben az Isten - zokon ne vegye - már eszembe sem tudott jutni. Egyszerűen nem fért a fejembe még ő is, amikor itt egy emberi alkotás csodáját kellett megértenem, elhinnem! S arra is gondolnom, hogy építkezés közben, nemzedékek során hányán haltak itt éhen, hány várost, vidéket kellett új pénzforrásért, munkáskézért fölprédálni és hogy az én álmélkodásom hány ezer család boldogságába került? Közhelyeken gondolkozol, oktatott ki egyszer Triquet, amikor egy behavazott szálláson mindezt elmondtam neki, csak a követ bámulod és a szenvedést, mintha másból nem is állna a világ! A világ sokágú fa, ezt kell megértened végre. Ne csak azokat az ágait lásd meg, amelyekre föl tudsz kapaszkodni! Mit értsek hát meg, kérdeztem Triquet-től, s ahogy a válaszára 81
