Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

ZSOLDOS-REGÉNY

lestem, az orrát, azt a gótikus ívűt olyannak láttam, mint egy boltív visszhangjának. Ahogy a válasza valóban visszhang is lett, ma is a fülemben hallom. A dicsőségért a kevésből sokat adni a szép fölöslegesre: a mi céljainknak a földöntúli erőket ezzel nyerhetjük meg. Ha vannak.

Templomban - úgy igazában - nagy ritkán olyankor voltam, amikor mi, katonák töltöttünk be egy egész katedrálist. A civilek kiszo. rultak (vagy be sem mertek jönni) és mi magunk között voltunk, erős falak védelmében, boltívek fedezékében, jólesően, fürkésző szemmel, vidáman a kíváncsiságtól, hogy ilyen biztonságos épületben mi történhet ennyiünkkel?

Magunk között? Úgy helyesbítem, hogy kívülünk csak a papunk volt ott, meg, ahogy gondolom, az Isten. A kettő nem tartozott föltétien össze. A papunkon, azon az akkorin, én a halála percéig nem ismertem ki magamat. Hitt az Istenben? Vagy csak magasztalta? Bizonyos voltam, hogy Gáspár pap nem az Isten szolgája, bár minden prédikációját ővele kezdte. Már csak azért sem, mert senkinek a szolgája sem lehetett. Úr volt, a szerénység álarca mögé bújt úr, aki várak vagy vidékek helyett lelkeken akart uralkodni, és ahhoz, hogy célját elérje, mindenkivel hajlandó volt lepaktálni. Még az Istennel is. De a keresztény lélek? Alázat, szeretet, tűrés, főként a tűrés, a türelem! Meghalni viszont tudott volna mindenért, amit egyszer kimondott. Ahogy tudott is. De hát ez a keresztyén ember? S ha ez, mi köze a Szentíráshoz?

De beszélni tudott. A mondatai! Amikor belelendült! Amikor ő maga is átélte, hogy most az ég felé nyújtózkodó boltívek alatt vagyunk, most a mondanivalónak is a boltozat magasságában kell szárnyalnia, a szóképek színében a metszett ablaküvegek minden színének csillognia kell! Most kivételes összhangra támadt lehetőség az Isten palotája és egy személyes üzenet között.

Ez, ez felejthetetlen maradt. Az ursdorfi székesegyházban például még ma is ott állok, komákkal meg ismeretlen katonákkal és hallom a hangját, még ma is! Hallom, ahogy egy-egy mondata a szárnyalás mámorában nem tud eljutni a zárópontig. Terjed, terebélyesedik, új bővítések ágai lombosítják, hogy azokból ismét

váratlan kitérők friss rügyei fakadjanak - figyelitek? Ha róla beszélek, magam sem tudom időben elharapni a mondatomat. Dehát lehet-e azt valaha is elfelejteni, ahogy a végre elért szószékről - a márvány díszítésűről, a katolikus örökségúről, miseruhák suhogására máig is emlékezőkről rád villan a tekintete és te lenyűgözve hallgatod:- Mert az Ő parancsára hirdetem tinektek, hogy az Isten virágos kertjébe még az olyan rongyos, koszos, rühes semmirekellők is beférnek, mint amilyenek ti vagytok. De azt is megmondom, hogy annak a virágos kertnek a kapuján belépni nem a tetveitek, nem a mocskos szátok vagy az iszákosságtól gyulladt szemetek lesz az igazi akadály. Hanem a lustaságotok. Mert annál a kapunál az Isten virágos kertje előtt nem azt kérdik majd meg tőletek, hogy jámborok voltatok-e ezen a könyörtelen földön és nem is azt, hogy a zsoldkiosztáskor gondoltatok-e a Szentegyház perselyére s mégcsak azt sem, hogy szajhákkal bújálkodtatok-e, szüzeket vittetek-e csalárdul bűnös útra, sőt, azt sem lesz ott idő megkérdezni, hogy hány hazugsággal próbáltátok menteni ezt a semmit érő magatokat, hanem a kérdések kérdése az lesz abban az iszonyatos tolongásban, hiszen nagyon is elképzelhető, hog az Ő akaratából egy csatában mindnyájan odaveszünk, de olyan egyszerre, hogy az Úr ítélő színe elé ezrével áradunk, ahogy a nyár forróságában egy előreláthatatlan estén öreg házak hasadékaiból egyszerre kirajzanak a szárnyas hangyák, egymást tiporva, tömegestül, hogy már-már végtelen, zsibongó, fekete szőnyegnek látszanak, mint talán majd mi is: fekete lelkek tömege szorongatja azt a kaput, amelynél neked szegezik a kérdést, szemtől szembe és egyedül teneked, de úgy, mintha a kapu előtt az irgalmatlan szorongásoddal egyedül állnál, mint ahogy úgy is állsz majd a Mindent Eldöntő előtt, és nemhogy szólni nem tudsz, de még a lélegzeted is fönnakad pusztán attól, hogy ilyen egyetlen-egyedül is létezni lehet a világmindenségben, ahol abban a szent pillanatban semmi egyéb nincs, csak te és a neked szegezett kérdés, amelyik olyan robajú, hogy szüntelenül visszahangzik a füledben, s te hallgatod, bár máris-azonnal válaszolnod kellene rá! De az Isten irgalma még csak azt is megbocsájtja, hogy csak a hetvenedik visszhangot fogod föl, és arra bököd rá, a lélek verejtékével borítva, hogy:

Igen Uram, iparkodtam. És akkor bemehetsz.

Összekapta magán a talárját, kimagaslott belőle és előre szegzett állkapoccsal nézte a boltíveken túl az eget, mint aki íme önmaga nevében máris válaszolt, és most a nyíló ajtó csikordulására fülel. Mi meg ott álltunk megdöbbenten, mert lám, ilyen egyszerű az egész! Vagy nem is egyszerű, hanem ilyen aggasztó, ilyen aggasztóan egyszerű, ilyen képtelenül aggasztó, hiszen az üdvösség nem a máris túl hosszúra nyúlt búnlajstromunktól függ, hanem az egyetlen kérdésre jól rávágott felelettől! És az iparkodás olyan vágyával lettünk tele, hogy, emlékszem, ilyen vasárnapokon a tisztek nem bírtak a rájuk bízottakkal, mert akár kacsát az ólból kilopni is inkább látszott iparkodásnak, mint ájtatos bűnbánattal a bűneinkre gondolni az összetiport szalmán.

Ilyen ember volt a papunk.

Miért írok róla ennyit? Hiszen nem vonzott különösképpen az Anyaszentegyház. Többet mondok: maga a szó elég volt arra, hogy elriasszon: mert annyi törmelékből volt összesöpörve, anynyi fájdalmas, sebző törmelékből, hogy megérinteni is veszélyesnek látszott. Anyaszentegyház? Az utolsó szótag volt a legkeményebb, mint nagy lendületvétel után a végül fejbekólintó kalapács: a ház. Mert köztünk kinek volt háza? Ki remélhette, hogy egyszer épít vagy szerez egyet? Es ki nem vágyott rá? Utána, ha maradt még füled a fülelésre, az egy-ház, az egyetlen ház, és mondjátok meg nekem őszintén, ti pártatlanok: ha csupán egy ház van, ha csak egyetlen házat idézhettek föl, mire gondoltok: a templomra-e, vagy arra a házra, amelyben felnőttetek? Ha volt merszetek őszintén felelni, akkor belefogok a többit is elmondani: azt, hogy az anyáról sem a helvét hitvallás jutott az eszembe, hanem egy tehetetlen asszony, aki az ura halála után nem tudott annyit főzni a gyerekeire, hogy azokat az éhség ne kergesse szét a nagyvilágba! Igenis, őrá gondolok és nem a harangszóra a templomtoronyból. Arra, hogy azt az egyetlen házat az anyám nem tudta a nincsből éléskamrává változtatni, és ha egyszer már mindez így alakult, a szent-tel mit kezdhetnék a szó közepén vagy akár az életem közepén?

Nem ismertem ki magamat a kérdések-kételyek keresztyén útvesztőjében. Úgyszólván soha. Olykor fölvillant valami - fölismerésnek is nevezhetném, mint például azzal a beszéddel az iparkodásról -, amiből töprengéssel,, elmélkedéssel, tanulságok kiszűrésével a lényegest talán tisztázhattam volna önmagámban. De a felszínen maradtam, ott, ahol az egyházat a papok általában eltakarják. Igaz: őket megfigyelni könnyebb, megítélni meg egyenesen gyerekjáték. így aztán rászoktam, hogy a gyarlóságaimat az

övéikkel mentegessem, s még Triquet-re is alig figyeltem, amikor egyszer megjegyezte: ne felejtsd* el, hogy az Isten szolgájának lenni sokkal nehezebb, mint Istennek.

*

Ha visszagondolok arra a hóbortos papunkra, a Gáspár nevezetűre. az a jelenet jár ma is az eszemben, amikor a karámkerítésnek támaszkodva a csikót néztem. Odesszát. S megfordulok. Mert mindig megérzem, ha valaki áll a hátam megett.

Ő rám köszön és az eget nézi. Tavasz volt. Jó szagú tavasz.- Ránk tavaszodik, tiszteletes úr! - mondom neki.- Igen, mert az ö kegyelme végtelen - feleli.- Na lám - mordulok föl. - Még ezt a tavaszi égboltot sem érdemeljük meg.- Semmit.-Még ezzel a téllel sem a hátunk mögött, amelynek pedig minden megpróbáltatását keresztyén türelemmel viseltük el! Naponta ismételt buzgó fohásszal a megváltó tavaszért.- Az isteni kegyelemért imádkoztunk akkor is. Amely végtelen.

Odessza közelebb jött, és a tenyeremet szimatolta. Ez megenyhített.- Annyira végtelen, hogy még ezt a csikót is a kezemre bízta. Nézd. Ez az állat az isten remeke.-Az Isten remeke csak ember lehet, Generális úr - javít ki az a hóbortos papunk. - Olyan ember, aki az ő ügyeiben serénykedik.- És a többi? - vágom rá. - A virágok, a csillagok, az égbolt? A csikók?- Azok csak a teremtményei.- Odessza! - hívtam. De a csikó most elmaradt. - Elvárom tőled, tiszteletes úr - mondtam a csalódástól keményen -, hogy ennyi bölcsességgel Isten remeke légy. És hogy mi, akik csak a teremtményei vagyunk, akár ez az ostoba állat...- Te nem, Nagyuram - próbált közbeszólni, de leintettem:- Mi irigységgel bámulunk téged. - Intettem egy lovásznak és közben folytattam. - Én sereget vezetek. És olykor csikókat nevelek. Te, te lelkeket vezérelsz az üdvösség felé. Hát serénykedjél. Mert egyszer még összevetjük, hogy melyikünk hogyan felelt meg a rábizottnak.

A lovász mellém csapódott: neki kezdtem magyarázni, hogy Odeszszát hogyan futtassa. Amire befejeztem, a papunk már nem állt mögöttem.

De azóta sem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy azt a Gáspár nevű papot én lódítottam arra az útra, amelyet sem akkor előre látni, sem azután elkerülni nem lehetett.