Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
A regény - még ideiglenes címe sincs; én zsoldos regényként emlegetem - lényegében két ember emlékiratait adja közre (vagy keveri össze) : egy parancsnok-katonáét és az írnokáét. A feljegyzések a. 17. században készültek. Ami a két forrás megbízhatóságát illeti, ahhoz elsősorban azt kellene eldöntenünk, hogy lehet-e hiteles valami pusztán attól, hogy elképzelhető. Énnekem igen. Az itt következő részlet a regénynek kb. a negyedik fejezetéből való, valahol a harmadrésze körül. A váltakozva idézett forrásokat a nyomda két különböző betűtípussal választja el. DOMAHIDY MIKLÓS (Ausztrália) ZSOLDOS (Részlet) A Brocklandi hadjáratban - amely a Varkói (vagy Warkau-i) visszavonulás nehéz heteivel végződött - sok minden történt, amit sem följegyezni, sem elfelejteni nem kívánok. Szigorúan katonai szemszögből megítélve a csapatmozdulatok kockázatosak, kimerítőek és sikeresek voltak. Számottevő veszteségre még az úgynevezett szövetségeseink áskálódó jelentései sem mertek hivatkozni. El kellett ismerniök, hogy az elkerülhetetlennél többet sem emberben, sem fölszerelésben nem vesztettem. És azt is az ő hibájukból. Csakhogy erről nem beszélt senki. Másról beszéltek (nem is beszéltek, csak sugdolóztak, csak célozgattak): arról, hogy az én csapataimban valami fejetlenség van - így nevezték! - amely az egyház iránti közömbösségemnek a következménye; példaként hozva föl, hogy protestáns papokat is megtűrök magam körül. Vagy, ha egy alkalmi (és rendszerint hamar megbánt) szövetség úgy hozta magával, hogy protestáns uralkodó érdekeit kellett a fegyvereimmel támogatnom, akkor a baj, a balsiker igazi oka a katolikus papok jelen léte volt. A szűzmáriás zászlóikkal. Igen, megtűrtem őket. Mindet. Azt akartam, hogy a katonáimnak ne csak fegyverük, csizmájuk és tűrhető élelmük legyen, de papjuk is. Olyan, amilyet kívánnak: a horvátok, flamandok, olaszok, svájciak, magyarok és a többi, mind. Embereket téríteni nem az én föladatom volt. Annyira nem, hogy a papoktól megköveteltem: elégedjenek meg annyi lélekkel, amennyit az Isten és a rekrutáló tisztek válogatása a gondjukra bíz. Engem az apám az új hitre keresztelt; azután - még gyerek voltam - az Udvar kifejezett akaratára visszatért a régi hitre. Máig sem tudom, hogy igazában magával vitt-e engem is. Úgy értem: a nevelésemet és a meggyőződésemet illetően, hiszen abban a (kicsikart) nyilatkozatában minden leszármazottjával együtt vallotta magát ka-80 D. M.-REGÉNY tolikusnak. De énvelem ritkán volt együtt: engem személyes példával vagy atyai tanácsokkal semmilyen irányba nem lendített. Engem - mintha éppen ellenkezően a függetlenségemen munkálkodnék - egy-egy diákember kíséretében tanulni küldött messzi városokba. Derék fiúk voltak (sosem ugyanaz), akik hol Páduában, hol Leydenben, Bázelben vagy akár Lembergben kötöttek ki velem, s ott addig maradtunk, amíg egy levél - sohasem az én kezemnek szánva - a tartózkodásunknak véget nem vetett. A hallott hittételeket, vagy egyszerűen csak a helyi professzorok gondolatmenetéből a lényegeset sem megkedvelnem, sem elítélnem nem maradt elég idő. Valószínűleg az apám szándéka volt ez is. így váltam olyan emberré, akit hol türelmesnek, hol közömbösnek tekintettek, bár igazában egyik sem lettem. Ma már leírhatom: a lehetségesben hittem én egyedül. Abban, hogy a sok helyen fölmarkolt, összekuszált, olykor lyukas zsebben őrzött ismereteimmel bizonyos csak abban lehetek, hogy az egészből nem értettem meg eleget, s így valójában mindent lehetségesnek kell elfogadnom. Az igazán ostoba embert még ma is úgy képzelem el, mint aki szenvedélyesen, tántoríthatatlanul tagad valamit, el sem képzelve - akárcsak játékból, játékos eszmefuttatással hogy netán igaz lehet. De erről elég is ennyi. Mindezt csak magyarázatul arra, hogy miért volt a seregemben ilyen és olyan pap is, és hogy miért tűrtem el őket, miért kellett őnekik egymást eltűrniök. S magyarázatul arra is, hogy az áskálódásnak, bármely oldalról, bárki szájából érkezett is, miért volt megbízható alapja, ha a rám bízott seregek bármelyikében vallási kérdéseket feszegettek. Néha kirobbantam rá: bízzátok a katonáimat egy érsekre, feleltem például a Brocklandi hadjárat után a türelmem fogytán; de jegyezzétek meg, hogy ő Varko alól nemhogy a sereget, de még a szűzmáriás zászlókat sem hozta volna vissza! Erre elhallgattak. Erre? Vagy azt az elnémult ellenségeskedést a lányom közbenjárásának köszönhettem? Megint egyszer? * Ha már ennyi pennám belekopott ezekbe a feljegyzésekbe, miért ne írhatnám le azt is, hogy a brigadérost minden csata közül az érdekelte legkevésbé, amelyet fegyverrel kellett megvívnia. Azokat úgy végezte, mint bárki más a mesterségét, amikorra már beleunt. Ámde a csatákat azért szerette! A szócsatákat, ravaszkodások szívós párbajait, kockázatos harcokat asszonyokért. A mérkőzéseket egy nagyképű követtel, egy rosszul betört lóval, kenetteljes pappal vagy akár velem is, az írnokával, akivel pedig mi szüksége volt összemérni az erejét? Azt is írhatnám: volt valami szép abban, hogy az összecsapások közül azoknak örült igazán, ahol kevés vér ömlött ki és az a kevés is egymásnak ugratott idegenek között. De írhatnám úgy is, hogy a rangjához mérten nagyon is olcsó mulatság volt olyan csatákban tetszelegni, ahol a győzelme méretén csak az múlott, hogy milyen kedvében állt neki. Mint azon az egyezkedésen Peltkova városa előtt. Három napja volt már, hogy körülvettük a várost. Nem ostromzárnak szántuk. Arra alig lett volna jogunk, hiszen Peltkova azokban a hetekben még nem csatlakozott a választófejedelemhez. De barátságosnak sem számított az a fölvonulás a falak körül, mert a városnak valamiből mégiscsak meg kellett értenie, hogy nagyon is tudjuk: a svédekkel még a nyár elején elügyetlenkedtek egy előnyös megegyezést. A brigadérosom letáborozott hát, nyíltan, kényelmesen, az egypárton lévők közt szokásos figyelmességgel: a városba vezető utak vonalát például mindenütt szabadon hagyta. Oda csak fiatal lovakat betörni küldött ki egy-két szakasz huszárt. Mintegy szórakoztatásul a városiaknak, akik ellepték a bástyákat és nagyokat nevettek a földre puffanó lovasokon. Ha szekér iparkodott a városba vagy a városból, azt körülvették, de csak mókázva, csak ügyetlenkedve, a rakományát is csak tréfából bökdösve. A sátrak nyíltan, a rétek közepén voltak
