Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
Nemely ház, anélkül, hogy tataroznák, átfestenék vagy bármit is változtatnának rajta, nagyobb mimikrivel rendelkezik a kaméleonnál. Az csak a színét cserélgeti, egy ház azonban olyan metamorfózisra képes, mintha angyallá változna az elefánt, vagy ha a vadbikák homlokára muskátliskertet varázsolna valaki. És a legtöbb közülük nemcsak a megszépülés - ez egyoldalúvá tenné a teljesítményt - a megrondulás, s még ki tudja hányféle alakítás tehetségével megáldott. Különösen a szűk utcák házai ilyenek. Ezek, mert az előttük elsiető nem ér rá tetőtől talpig számbavenni őket, mintha szájukban hordanák a lelkűket és a lélegzetüket, a kapujukkal, a bejáratukkal vonják magukra a figyelmet. Talán nem is belőlük és nem is belülről árad a változékonyság tulajdonsága, kívülről tapad rájuk ez a bűvölet. Akár kitárva, akár bezárva a nap különféle fényeiben fürdenek, hol a közeli bár hirtelen felgyulladó ívreklámja leselkedik be a résükön, hol a kijózanító hajnal igyekszik áthatolni rajtuk, máskor meg távoli illatok elfelejtett szagával beborítottan különös savanyúság támaszt mögéjük elhagyott kocsmakertet, vagy ennél is megfoghatatlanabb sugárzás az arra járó saját bölcsőjét emeli kapujuk hátterébe. Van egy olyan ház is, az utóbbi időben gyakran elmegyek mellette, amely láthatatlanná is tud válni. A kapuját keresem, és nem veszem észre, percekbe telik, amíg ormótlan faburkolata kirajzolódik az utca szürkeségéből. Amikor először találkoztam vele, persze akkor este volt és ilyenkor teljesen más a megvilágítás, csukott szájnak tűnt, amely valamilyen különlegességet tart az ajkain. Törékeny fiatal nő támaszkodott hozzá. Arcát nem lehetett látni, teljes testével a házhoz simult, a ház intarziájaként hatott. Azóta, hogy nem áll ott, eltűnéssel incselkedik maga a ház is. De akkor, a kapujával való első találkozás napján, egy esős, őszi, már erősen alkonyba boruló késő délután még teljes erejével elém hökkent. Véletlenül tévedtem oda, magam sem tudtam, merre indulok, lépéseim ritmusát olyan érzés melegítette, mint sok-sok év előtt egy messzi városban, amikor esténként úgy kezdtem mindennapi sétámhoz, hogy ma bizonyára váratlan találkozással fog megajándékozni. Igaz, akkor mindig azonos úton haladtam, és bár a várakozás horgára sohasem kapaszkodott egyetlen csoda sem, minden új sétát különös elrévülés bizalma inspirált, akárcsak ezt a mait is, ebbe az ismeretlen utcába érve. Hé, Mister, mordult, nyüszített kutya- és medvehangon, fenyegetőn és szánalmasan egyszerre. Hátra kellett kapnom a fejem, mert már túljutottam a kapun. Ha jól tudom, nem vagyunk Amerikában, állítólag ott hagyják világos nappal részvétlenül megdögleni az embert. Nem, valóban nerr) vagyunk Amerikában, mondtam felé fordulva, addigra annyit ki lehetett venni az erősödő homályban, hogy zöld őzbundába van bugyolálva, azonkívül, tettem hozzá, világosságra és nappalra alig érdemes szót vesztegetni. Nem válaszolt, eltántorodott a bejárattól és rám csimpaszkodott. Ezt jól tette, mert alig állt a lábán. Erős pálinkaszag csapott az arcomba. Szerettem volna eltolni magamtól, mert egyáltalán nem kedvelem a részeg nőket, de ő mindkét kezével úgy kapaszkodott a kabátgombjaimba, hogy mégsem mozdultam, féltem, leszakítja őket. Éhes vagyok, sóhajtotta váratlanul, valaki ellopta a pénztárcámat, a közelben van egy kocsma, ott ihatnánk valamit. Elindultunk, méghozzá anélkül, hogy az éhség és szomjúság különbözőségét szétszálazhattam volna. Yvonnak szólíthatsz, jegyezte meg a kocsma felé menet, igen, szólíthatsz Yvonnak, ismételgette már bent a kivilágított helyiségben, miközben én a bundájából igyekeztem kisegíteni. Udvariasságom inkább bosszantotta, megfeszítette a testét, így a második kabátujjal sehogyan sem boldogultam. Láttam, a pincérnő rosszallóan figyel, vigyázzon, figyelmeztettem Yvont, ha makacskodik, a végén mind a ketten hasra esünk. Ez az utóbbi bejelentésem határozottan felvidította. Jól van na, mit iszunk? Most már nem tiltakozott, hagyta, hogy fölakasszam a kabátját. A pincérnő elénk tette az étlapokat, Yvon egy üres poharat szorongatott és semmi kedvet nem mutatott, hogy az ételek tanulmányozásába mélyedjen. Az előbb azt állította, éhes, próbálkoztam, lopva a tekintetét kerestem, én ugyanis alighanem rendhagyón és régimódin, a szemekkel kezdem az ismerkedést. Yvon nagy mandulavágású szemei vérbeborulva, zavarosan meredtek a semmibe, így eleinte cseppet sem látszott szépnek. Hosszú Vénusz-ujjai azonban, amelyekkel a poharat tartotta, rögtön feltűntek. Remélem, nincs rosszul, mondtam, mintha csak az ujjaihoz beszélnék, talán rendeljünk először kávét. Ugyan már, fortyant fel, hagyd abba ezt a szertartásosságot, már előbb közöltem, hogy tegezzél. De hiszen nem is ismerjük egymást. Annál jobb, amennyiben megnyugtat, annyit elárulhatok, nem én vagyok a kinai anyacsászárnő. Én sem. Jó, akkor rendelj egy liter szárazát, ha fukar vagy, felet. Megrendeltem a bort, mohón felhajtotta az első poharat, s felém nyújtotta, hogy újból töltsem tele. Féltem, még jobban berúg, ezért a boroskancsó fölé emeltem a tenyerem. Ismét felfortyant, és elragadta tőlem a kancsót. Miért, mire várjak, feltámadásra? Vannak, akik arra várnak. Úgy kell nekik. Erre nem jutott eszembe semmi eligazító válasz, egy darabig hallgattunk, ittunk, a bor gyorsan fogyott, újat rendeltem. Úgy látszott, Yvonnak nem árt, sőt, mintha kisimultak volna a vonásai. Mire a harmadik kancsót kihozták, teljesen megszelídült. Megsimogatta az arcomat. Most gyúl fel a vadlegelő csillag, mondta. Hát az meg melyik? Kérdeztem meglepődötten. Ezt se tudod? Nem, sohase hallottam róla. Hát az az a csillag, amelyik, ha fényleni kezd, a vadak elhagyják vackukat és legelni mennek. Az oroszlánok is? Hülye vagy, de ezt nem haragosan, inkább jókedvűen mondta. Ebben a pillanatban a „Háború és béké”-ben Natasát alakító Hepburnre hasonlított, csalafintaság parázslóit a tekintetéből. Szerettem volna Andrej herceg lenni és táncra kérni, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha már valami hasonlóságot keresek, a medvemozgású Pierre-hez inkább társulhatnék. Ez a gondolat elkedvetlenített, bár?... Most már én is mohón nyeltem az italt, Andrej elesett, és éppen Pierre-től születtek Natasa gyerekei. Később őzgerincet választott Yvon, mert rájött, mégiscsak éhes, de alighogy beletúrt az ételbe és villájával szertelökte az áfonyás narancsszeleteket és a csigaformára alakított spenótos kroketteket, az arca elkomorult. Ez kozmás! De hiszen meg se kóstoltad. Mi az, be vagy rúgva? Támadt rám, és egyre dühösebb lett. Disznóól ez a kocsma, nem is értem, miért jöttünk ide. Menjünk innen, javasoltam, mert mind hangosabban méltatlankodott, nem tudtam lecsillapítani. Hogy hová, arról nem esett szó, hagyta, hogy vezessem. Én ösztönösen hazafelé tartottam. Itt lakom, jegyeztem meg a kapu előtt. Na és? Fölbotorkáltunk a csigalépcsőn, kinyitottam az ajtót, Yvon egyenesen a dolgozószobám felé vette az irányt és a fotelembe huppant. Az oroszlánok nem legelnek, jelentette ki határozottan. Van valami innivalód? Volt. Konyakot ittunk, valószínűleg ettől éreztem úgy, nem is csillárom, annak a különös nevű csillagnak a tüze világít. Gondolatban magamra öltöttem Andrej herceg gálauniformisát és meg akartam csókolni Natasát. Durván ellökött magától. Csak nem akarsz erőszakoskodni! kiáltotta. Nem, mondtam, még sohase erőszakoskodtam nővel, ebben a lakásban biztonságban érezheted magad. Tétován mérlegelt, én addigra egy tőle meglehetősen távol eső karosszékben ültem. Valahogy úgy figyelt, mintha arra akarna rájönni, ki a bolondabb kettőnk közül. Aztán macskaügyességgel hozzám lendült, fogalmam se volt, mire készül, leráncigálta nadrágomat és elémtérdelt. El akartam tolni a fejét, de akkor már különös erővel körülfont a kéj. Ezt hol tanultad, dadogtam elbódulva, bambán. Sehol, most csináltam először. Az első férjem is akarta, de nem tudott rávenni. Több férjed is volt? Volt is, van is, sajnos, tette hozzá. Egyiket se szeretted? Egyiket se, nem volt rajtuk semmi szeretnivaló. Szeretkeztünk és ittunk. Hajnal felé elmesélte, hogy ötéves kora óta árva, szülei autószerencsétlenség áldozatai lettek, idegenek fogadták örökbe. Már világos nappal volt, amikor lekísértem. Még sohase volt ilyen férfivel dolgom, lelkendezett a lépcsőházban. Tudod hányszor élveztem el? A fülembe súgta. Nem értettem, miért titkolódzik. A kapuban vadul átölelt. A férjem most agyonver. Hát akkor ne is menjél haza. Nem, azt nem lehet. Most haza kell mennem, de úgyis elválok tőle. Szomorú vagy, hogy elmegyek? Bólintottam. Ne légy szomorú. Egy-két órát alszom, és azután fölhívlak. Jobban szeretlek, mint az életemet. Ahogy visszaértem a lakásba, szokásból kitártam az ablakokat, de gyorsan becsuktam, nehogy kipárologjon az illata. Pedig nem is ehhez kötődtem, belső bizsergés töltött el, mintha távoli csillag sugárzásába kerültem volna. A hívására vártam, s ha csengett a telefon, azonnal rohantam, azt hittem ő jelent-MONOSZLÓY DEZSŐ (Ausztria) Vadlegelő csillag 76
