Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
GROSS ARNOLD rézkarca SÜTŐ ANDRÁS: (Románia) Emlékcserepek az Álomkommandóhoz MARKÓ BÉLA (Románia) Az írógép üzenete Kopog az isteni írógép odafönt csillagütéseitől meg-megroppan a hatalmas indigó, farkasok, nyulak, cinkék lábnyomát préseli a téli mezőre, jelzések ébresztenek minden reggel, s végigfut rajtam az öröm az ismeretlen szövegtől, végigsimít a halál is rajtam, de körme nem akad belém, lecsúszik a borzongó csigolyákról, mit írnak nekem, amíg alszom, mit üzennek? nem arra való a beszéd, hogy megértsék, olyan a vers is, mint egy kéz az ablakpárkányon, mint egy női arc a párnán, nem arra való a kéz, nem arra való az arc, hogy megfejtsék, az elfehéredő kéz a kérdés, az ablakpárkányra lezúduló eső a felelet, a haj fekete kosarába fektetett női arc a kérdés, a ráboruló vakító fény a felelet, írok, írok, írok, s már tudom: mintha ujjaimat mozgatnám önfeledten, mintha mosolyognék, mintha sírnék, mintha élnék, hallgatlak téged, s mintha néznélek csupán, hallgatsz engem, s mintha néznél csupán, elgyönyörködsz egy kerekded ó-ban, szeretném megcsókolni egy jajszavadat, nem üzen semmit az éjszakai írógép nekünk, csak van, billentyűin angyalok táncolnak, ördögök duhajkodnak, s nem kérdi senki már tőlem: mi leszel, fiam, ha megnősz, legfeljebb azt kérdik tőlem: mi leszel, fiam, ha meghalsz? GÖGÖS FERENC (Hollandia) rajza Bármily különösnek is tűnik: a szülőfalu küldött értem mentőosztagot. Személyes emléket Auschwitz irodalmához; felhajtóerőként borzongató élményt a képzelet szárnya alá. így nem csupán azokat faggathattam éveken át, akik a haláltáborokból élve menekültek meg; felidézhettem azok arcát is, akiktől zsidó mivoltuk miatt gyerekkoromban búcsúznom kellett. Manó úrtól és gyermekeitől. Antonescu Romániájában. Csendőrök hajtották ki őket a házukból, s az álomboltocskából, amely álomban is, áruban is mesésen szegény volt. Nem marhavagon: csak lovas szekerecske vitte őket Torda városába, kényszerlakhelyre. A legkisebb Manó-lányka - talán tizenkét éves lehetett - megölelt és megcsókolt engem. A messzi utazás izgalmában égő arcán sáncmarti játékaink, közös tavaszok istentehénkéinek pötytyös emlékeit láttam. Többé nem találkoztunk. Ama háborús nyári napon csendőr árnyékából néztünk magunk is a Manó család után. Mint Európának majd minden népe. S miként a magyar is. Ez utóbbinak mostanság fanatikusan gyűlölködő elmék magát a hitleri nácizmust is a nyakába sózzák, kollektív felelősséget hangoztatva megint. Népek kollektív degeneráltságának vádjával jött létre Auschwitz is. Én pedig arra emlékszem, hogy a tordai gettóba hurcolt kamarási boltost és családját magyarok s románok egyként megkönnyeztük. * A különös után jöjjön a hihetetlen: Pusztakamaráson 1945 kora tavaszán sonderesek is voltunk. A többes elsőt apám és rokonaim nevében használom. Mert ha történetesen otthon vagyok, s nem Kolozsvárott, a Református Kollégiumban, a kamarási magyar lakossággal együtt az őrmester engem is kirendel a Sóskút völgyébe - hullahordó sonderesnek, kizárólagos magyar kommandóba a háromnegyedrészt románajkú szülőfaluban. Büntetésként. Mivel a sóskútvölgyi zsidóirtás magyar csendőrök műve volt. „Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak - fejezte be elbeszélését Vodicka, az öreg árkász, mire Svejk megjegyezte: - Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.” Őrmesterünk az idő tájt még az antoneszkánus rendszer csendőri maradékaként, mintha Svejknek kétes értékű jóindulatával szállott volna vitába: igenis, mindenki felelős azért, hogy magyar! Ők fogják a föld alól kikaparni és egybehordani a sóskúti zsidó tömegsír hulláit. Azt már nem tehette meg, hogy feladatának végeztével a kis Sonderkommandót tarkón lője és elhamvassza. „ ,, Nem rajta múlott, «/jíy * ■' Bukarestben és országszerte már munkástüntetésekben morajlott a román nép hangja, új demokratikus kormányt követelve. * Megjártam Halál-Antarktisz hósivatagjait, és nem csupán a kegyeletes emlékezés emberi kötelességével. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában: az élőkre, mai sorsukra vetett figyelemmel is. Aggodalommal tehát. Auschwitz tanulsága a földgolyó számos pontján ebek harmincadjára jutott, akár Hirosimáé. A fajiság és az erő megszállottjai oly feledékenyek, akár a természet. Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit, s a vér mítoszát, mely nem tűri trónján az Észt, közelében a Másságot, lételeme lévén: a türelmetlenség és a felsőbbrendűség tudata. Ennek küszöbéről már csak egy ugrásnyira lapul, s vár meghirdetésre a másodrendű népek, polgárok fölöslegességének elve. Minden kezdetben ott szunnyad a vég is. Épp ezért: emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás. Unokának mellénykét kötögető gyanútlanság - Auschwitz felé tartó halálvonaton. / : Mf. 69
