Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-05 / 3. szám
Ha közvetlenül és erőteljesen be akarunk kapcsolódni a világgazdaság vérkeringésébe, akkor a pénzügyi és adórendszerben, valamint az árak arányaiban közelednünk kell a fejlett országokhoz. Erre a közeledésre nehezen szántuk rá magunkat, mert egy évtizedek alatt kialakult, megmerevedett helyzetet kellett megváltoztatnunk. Természetesnek tűnt például, hogy viszonylag kicsi volt a hézag, az árrés, a fogyasztói és a termelői árak között. Míg a fejlett országokban a termékek többségének termelői ára a fogyasztói árnak csak 50-60 százaléka volt, nálunk az átlagos különbség 5-10 százalékot tett csak ki. Sok fogyasztási cikknél meg éppen a termelői ár emelkedett a fogyasztói ár fölé. Többször is kísérletet tettünk a markáns kétszintűség megteremtésére, de kis sikerrel. Ha emelkedtek a költségek, nőttek a termelői árak is. De életszínvonal^politikai okokból a fogyasztói árakat nem emeltük ilyen mértékben, és a hézag egyre szűkült. Kicsit erőltetve alakítottuk ki a forint egységes árfolyamát, vagyis azt, hogy ne térjen el az úgynevezett turistaárfolyam a kereskedelmi árfolyamtól. Most már csak azt kellett elérnünk, hogy a két árfolyam valóban egybeessen, ne csak papíron. Mivel ugyanis fogyasztói áraink nyomottak, a termelői áraknál alig M éta a szempont, hogy az élőmunkával takarékoskodjanak: valamilyen adóval drágítottuk a munkaerő-lekötést. Aztán eszünkbe jutott, hogy a lekötött eszközökkel jobban kell gazdálkodni: bevezettük az eszközlekötési járulékot, majd néhány év szünet után a vagyonadót. Többször megijedtünk, hogy a kereseti színvonalak túl gyorsan emelkednek: bevezettük a bérszínvonal, illetve a bértömeg bizonyos mértéket meghaladó emelkedésénél a többszáz százalékos büntetőadót. Most lényegében csak egy igen magas (50 százalékos) nyereségadó marad meg és a hozzáadott értéket terhelő általános forgalmi adó. Ideiglenesen megmarad a büntető jellegű kereseti adó is — reméljük, nem sokóig. Az általános forgalmi adó olyan termékadó, amely a termelő vállalaton csak átfut. Amikor a vállalat a maga adóját befizeti, ebből levonja azt az adót, amelyet az anyagok, alkatrészek vásárlásakor kifizetett. Véglegesen csak a végső félhasználást terheli adó, de adómentes a beruházás és az export. Az első számítások azt mutatták, hogy a termelői árszínvonal csökkenni fog, hiszen a korábbinál jóval kisebb lesz benne az adótartalom. Ez azonban illúziónak bizonyult, hiszen az állam felhasználta az alkalmat arra, hogy a termelési támoforint magasabbak, a Nyugatról jövők hazánkban igen olcsón vásárolnak. De ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy az adók főleg a termelőket terhelték, ezért tűnt szinte minden ráfizetésesnek. iSok termékünk az ár tekintetében azért nem volt versenyképes a világpiacon, mert előállítása agyon volt terhelve adókkal. Még a jobb vállalataink is nehezen bírták az iramot, mert hatalmas adó sújtotta azt a pénzkeretet, amelyből beruházásait, fejlesztéseit fizette. A konkurens nyugati vállalatnál ezzel szemben nincs beruházási adó, sőt a beruházás költsége az adóalapból levonható. Könnyen belátható, hogy ezeknél a vállalatoknál egyegy befektetés gyorsabban térül meg, nagyobb a hozadéka; több pénz marad műszaki fejlesztésre. Majd akkor válik igazán világossá, hogy melyik cég miben versenyképes, ha adóterheik, jogi megkötöttségeik, beszerzési lehetőségeik is hasonlóak lesznek nyugati versenytársaikéhoz. A megoldás egyik összetevőjének az kínálkozott, hogy az adók, a tiszta jövedelmek egy részét a termelő szférából átvittük a forgalomba, a fogyasztás körébe: bevezettük a hozzáad ottérték-adózást és a személyi jövedelemadóztatást. Ezek úgynevezett „semleges” adók, mivel nem módosítják jelentősen a vállalatok piaci helyzetét és nem ösztönöznek semmire. Itt azt a nálunk megrögződött szabályozástechnikai hagyományt vetettük el, hogy a vállalatot orientálni, terelni kell. Egyszer az volt gatások nagy részét leépítse. Ha pedig azt akarja, hogy az eleddig támogatott vállalatok is talpon maradjanak, akikor engednie kellett a termelői áremelést is. Ez aztán továbbgyűrűzik a következő fázisokra, emelve ott is az árakat. A sók számolgatás vége az lett, hogy a termelői ár színvonala nem csökkent, de a fogyasztói forgalmi adót is tartalmazó árrés megnőtt. A tervezett fogyasztói árszínvonal-emelkedés mintegy 15 százalékos: a munkajövedelmek körülbelül öt százalékos emelkedése mellett a lakossági vásárlóerő 1988-ban mintegy 20 százalékkal csökken. Valamit enyhít ezen, ha az emberek igénybe veszik folyó vásárlásaikra megtakarításaik egy részét. 'Félő így is, hogy a kispénzű emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Különösen akik fix fizetésiek vagy nyugdíjasok. Kevésbé érinti az árszínvonal-emelkedés azokat, akiknék van valamilyen mellékkeresetük. De azért a magasabb jövedelműek sem járnak jól — „gondoskodik” erről a progresszív személyi jövedelemadó. Január elsejével „felbruttósították” a bérünket olyan szintre, hogy az adó és a nyugdíjjárulék levonása után nagyjából ott legyünk, ahol december 31-én voltunk. A nyugdíjak és az évi 48 ezer forintig terjedő munkajövedelmek adómentesek. Akik alkalmazásban állnak, az összjövedelmükből még 12 ezer forintot levonhatnák. Ezzel az alkalmazotti adókedvezménnyel együtt tehát havi ötezer forintnyi jövedelem adómentes, majd ezután belép a sávosan növekvő adó. Ez először csak 20 százalék, de gyorsan növekszik. A tizedik-tizenegyedik ezres (felbruttózott) bér már 35 százalékos adót visel és még 10 százalékos nyugdíjjárulékot. Tehát egy ezres itt csak 550 forintot ér, míg az első ezresek 900-900 forintot. Kicsit szokatlan ez nekünk, hiszen a tizedik vagy a tizenötödik ezresért ugyanannyit kell dolgozni, mint az első ezresekért. Vajon most már nem igaz az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve? Vagy csak bruttóiban igaz, nettóban nem? A kereset eddig sem emelkedett nálunk a teljesítménnyel arányosan. Most az érdekeltség, az ösztönzés még tompább lesz. Ezt az első hónapokban még nem érzik az emberek, hiszen nettóban nagyjából ugyanannyit kapnak, mint régen. De később, ha emelik teljesítményüket vagy magasabb beosztásba kerülnek, már érezni fogják, hogy a béremelésnek csak a felét kapják kézhez. Sok közgazdász szerint félő, hogy csökkenni fog az érdekeltség a túlmunkavállalásban is. Mind többen fogják keresni azokat a tevékenységi területeket, ahol lehet valami pénzt összehozni, de ahová az adóhivatal keze nem ér el. Nyilván több lesz a maszek hétvégi brigád, a szomszédoknak, ismerősöknek való besegítés és a költségkímélő otthoni munka. Fellendül a „csináld magad” mozgalom. Csökkenni fog a főmunkahelyen teljesített óraszám. Bár ez a csökkenés talán nem lesz túl nagy, mert minél kevesebbet ér egy százas, annál inkább szükség lesz rá. De azért a munkaidőalap 3-4 százalékos csökkenésével számolnunk kell. A következményeket még nem mértük fel teljesen, de bízom abban, hogy pesszimizmusom alaptalannak bizonyul. Azt azonban végképp nem tudom, hogyan lesznek a láthatatlan jövedelmek láthatók, az adózta thatatlan jövedelmek adóztathatók. Vigasztalnak bennünket — bérből és fizetésből élőket —, hogy elkapják majd a láthatatlan pénzeket is. Hogy miként, arra még nem látszik megbízható megoldás. Nyugati példa alapján bevezetik például a vagyonnyilvántartást és a vagyonelszámoltatást, tehát a kiadások oldaláról kívánják feltárni a bevételeket. Ám ezzel a módszerrel csak az olyanokat lehet elérni, akik 3-4 millió forint értékű villákat építenek. De aki a pénzét szép nyugodtan elkölti, drága bútort, legmodernebb technikai cikkeket, festményeiket és más műkincseket vásárol, külföldön tölti szabadságát, az adómentes marad. Adózik az után, ami a jövedelméből látható. Most is azt kérdezi a kisiparos, hogy számlával vagy számla nélkül. Mert nem ugyanaz az ár. Ezután is az egyik munkáját így, a másikat úgy fogja vállalni. Az embereinek pedig a számla nélküli munkáért zsebből fizet. Nincs az az adóapparátus, amelyik ezt fel tudja deríteni. Ebből is kitűnik talán, hogy az új adórendszer megmozgatta a fejünket. Nem kell majd erőltetni az „új gondolkodásmódot”. Tán vicceket is fogunk gyártani abból, hogy mind az órak, mind a bérek fel vannak bruttósítva. Egy ezresből elmegy 400 adóra, 100 nyugdíjjárulékra és 200 a vásárolt termék árának adótartalmára. Az áru maga csak 300 forintba kerül majd. Szembe fogjuk például állítani az „áldozatot” és az „élvezetet”: megéri-e egy további ezresért kétezer forintnyit keresni és dolgozni? Eddig megérte túlórázni, mert egy vasárnapi műszakért kétszer annyit lehetett felverni, mint amennyi az aznapi munka normális bére. Hová lettek a régi szép idők? Vigasztaljon minket azonban az, hogy az új adórendszer bevezetése közelebb visz minket egy egészségesebb gazdasághoz, netán a forint konvertibilissé tételéhez. PIRITYI OTTÓ 14
