Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-05 / 3. szám
SAJTOTUKDR Őszintén Erdélyről — Magyar író Ausztráliában Hátrányos helyzetű települések Magyarországon AL.VJ ttS POLITIKAI 11LT1LAP A közelmúltban jelent meg Raffay Ernő „Erdély 1918—1919- ben” című könyve. A tanulmánykötet szenzáció lett; fejezetei egyebek között az Erdély megszerzéséért kifejtett román propagandát, az 1918 őszén folytatott magyar—román tárgyalásokat, Kolozsvár 1918 karácsonyi megszállását, a magyar közigazgatás megsemmisítését, a lakosság elleni atrocitásokat mutatja be. Egyúttal tág teret nyújt annak vizsgálatára is, hogy a történettudománynak milyen felelőssége lehet a népek egymás közti viszonyának alakításában, a históriai hűség érvényesítésében. Könyve kapcsán a kötet ifjú szerzőjével közölt beszélgetést irodalmi és politikai hetilapunk. — Az ember, ha kicsit alaposabban szemügyre veszi az első világháborús időszakot, szinte automatikusan gondolkodni kezd: uramisten, hát hogyan történhetett így?! — mondja Raffay Ernő. — És ha kutatni kezd emlékezetében, eddig megszerzett ismeretei között, Erdély elvesztésével kapcsolatosan legfeljebb egykét elejtett, szinte csak becsempészett szóra, közhelyes-dogmatikus megfogalmazású, propagandisztikus mondatra lelhet. Legalábbis a mi nemzedékünk. A régi Magyarország fölbomlásáról rettenetesen keveset tudunk. E témában 1945 óta szinte semmi sem jelent meg Magyarországon ... — Az a legtisztességesebb, ha őszintén, kendőzés nélkül, nyíltan és a tényekre támaszkodva, civilizált hangnemben tárjuk fel a közös történelem részleteit — hangsúlyozza Raffay Ernő. Tisztességes viták legyenek, amelyek tisztáznak és nem ködösítenek vagy hamisítanak. Ha lefasisztázzák a másikat, ha történelemhamisító módon, alpári hangnemben vádaskodnak, akkor ez sohasem tisztíthat, csak minősíthet. Azon kell lenni, hogy ez a történelem során annyiszor manipulált két nép, amely szinte már eleve gyanakodva néz egymásra, végre kissé közeledhessék egymáshoz. Ennek útja-módja csakis az őszinte tényfeltárás lehet. — A XIX. század közepétől kezdve — folytatódik a beszélgetés — folyamatosan, mind román, mind magyar részről hatalmi szempontok szerint írtak. Gyakorlatilag a politikai manipuláció eszközévé tették a történetírást. Végezetül Domokos László, az interjú készítője azt a kérdést teszi fel Raffay Ernőnek: nem kell-e tartani attól hogy az Akadémia Kiadó „Erdély története” című kötetére megjelent indulatos román reagálások ez alkalommal is megismétlődnek? — Azt hiszem a romániai nemzetiségpolitika minősége és az „Erdély története” vagy az én tanulmánygyűjteményem között van összefüggés. Többek között ezért sem tudok egyetérteni azzal a nézettel, hogy ha mi idehaza erdélyi magyar tárgyú publikációt adunk ki, csak rontjuk az ottani magyarok sorsát: azt hiszem, éppen az ellenkezőjéről van szó. Az Erdélyben élő magyarok sorsának alakulása, miként azt a múlt év eleji események kapcsán kiadott kormánynyilatkozat is hangsúlyozta, igen jelentős belpolitikai tényező. És egyetlen felelős kormány sem lehet közömbös egy szomszédos ország nemzetiségi politikájával szemben, ha egy kultúrájával, történelmével ezer esztendő óta közös, országa nyelvével azonos nyelvet beszélő, közel kétmilliós embercsoportról van szó. Így minden felelős történész kötelessége, hogy éppen az anynyira óhajtott megbékélés szellemében és érdekében végre őszintén beszéljünk Erdélyről is. Az Ausztráliában élő íróval, Domahidy Andrással közöl beszélgetést kulturális hetilapunk. Domahidy András egyik dédapja gróf Teleki Sándor, a negyvennyolcas szabadságharc honvéd ezredese, Petőfi barátja, aki Bem oldalán harcolta végig az erdélyi hadjáratot és a világosi fegyverletétel után emigrált. Szᣠév múltán a dédunoka is ezt tette. Osztályának krónikásaként ma is azt fájlalja, hogy „olyanok is messze sodródtak és kihullottak a társadalomból, akiknek emberségét, szakértelmét, tisztességét az új rend is hasznosíthatta volna.” Az 1985-ben kiadott „Árnyak és asszonyok” után a tavalyi ünnepi könyvhét nagy sikere volt a „Vénasszonyok nyara” című regénye. NeÜnrég pedig a nyugateurópai és tengerentúli magyar prózaírók antológiájának címadó novellája, a „Két dióhéj” szerzett nem kisebb meglepetést. — Itthon soha nem fogtam volna tollat, mert annál alázatosabb vagyok, és nyomasztottak a nagy árnyékok: Krúdy Gyula, Márai, Móricz Zsigmond, Maupassant és Proust. De kinn, az idegenben megváltozott a helyzet — mondja Domahidy András. — Az emigrációs sajtóból figyelemmel kísértük, mi történik otthon, olykor hazai kiadványok is eljutottak hozzánk... És elhűltünk azon, mennyi igazságtalanság van a letűnt osztályok ábrázolásában. Ettől kezdve mindennap írtam. Írtam ostyasütő munkásként, írtam hivatalnokként, majd egyetemi könyvtárosként, írtam a „Vénaszszonyok nyará”-t majd tíz éven át. Rómában magyarul jelent meg először első regényem. Cs. Szabó László még élt, és Londonban olvasta a kéziratot. Ö kérdezte meg Kardos Györgytől, a Magvető akkori igazgatójától, hogy Domahidyt miért nem adjátok ki? Kardos erre megszereztette a regényt, és azonnal írt nekem egy gratuláló levelet, amit ma is őrzök. — Az ember azt hinné, ezek után, hogy ön kész, kiforrott íróként, eredeti stílussal felvértezetten ült le az írógéphez azon a nevezetes napon, 1952-ben. Mi a titka? — kérdi az interjúkészítő, Ónody Éva. — Nem voltak gyerekkori zsengéim, ifjúkoromban nem írtam verseket. Sokat olvastam, folyamatosan és mindig, egész életemben. Az olvasottságom pedig éppen hogy megbénított. Olyan szigorú lettem önmagámmal szemben, hogy ez az írásban meggátolt. Mégis azt hiszem, a titok az olvasás, az olvasottság. Ma is azért írok keveset, mert sokat olvasok. Egyébként meggyőződésem, hogy nem kell sok könyvet írni. A magyar nyelv megőrzésében a Károlibiblia segített, ami mindennapi olvasmányom. Most is velem utazik. És a költők: Dsida Jenő, Kosztolányi és József Attila, Apr ily és Babits. Anyám családjában a nyelvi tekintély Arany János volt. — Az otthoni megjelenés nagy öröm! — hangsúlyozta végül Domahidy András. — Az embernek ez a hazája, az az igazi siker, ha itthon van sikere. Kinn az írók úgy érzik, hogy egymásnak írnak. Pontosabban a saját korosztályuknak, mert a fiatalok már a befogadó ország nyelvén olvasnak ... Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum, hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, arja páriák, grófok és parasztok, a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt. MAGYARORSZÁG Magyarország hátrányos helyzetű településeiről közöl ismertetést politikai és társadalmi hetilapunk „Az isten háta mögött” címmel. Falvaink közül csaknem nyolcszáz található az ország gazdaságilag elmaradott peremvidékein, Nyugat-Baranyáljan, a Nyírségben, Zalában. Sok közülük hegyek-dombok közé zárt, „isten háta mögötti” apró falu — összes településünk mintegy 28 százaléka. A bolt naponta néhány órát tart nyitva, s csak kétnaponként jön friss kenyér. Nincs vízvezeték, sok helyütt az egészségre ártalmas, ihatatlan a víz. öregszik a lakosság, alig van gyerek, aki van, az naponta több kilométert buszozik, mert nincs vagy elavult, tönkrement az óvoda, az iskola. Rossz a közlekedés és a hírközlés állapota. Általában rossz a földjük is, és a termelőszövetkezet, amelynek központját egy távolabbi településen szervezték meg, keveset fizet. A statisztika szerint a hátrányos helyzetű falvak háromnegyede társközség, azaz nincs önálló tanácsa. A rósz földrajzi-gazdasági adottságokon túlmenően megpecsételte e vidékek falvainak sorsát a sokszor megalapozatlan, erőszakolt körzetesítések, összevonások sora. Ezeknek „köszönhetően” e települések olykor a szó szoros értelmében magukra maradtak, gyors és látványos pusztulásra ítélve. A közelmúltban a kormány, felmérve e vidékek helyzetét, határozatot hozott a gazdaságilag elmaradott területek fejlesztésének hosszú távú társadalmi-gazdasági programjáról. Ennek célja olyan kibontakozás elindítása, amely a gazdasági szerkezet átalakításával lehetőséget teremt a döntően saját erőből való továbbfejlődésre. Az iparfejlesztés terén a fő cél a versenyképes termelés, a jól értékesíthető áruk előállítása. Csak a hatékony és jövedelmező tevékenységek fejlesztése indokolt a kis településeken is. A mezőgazdaságban a nagyüzemek veszteségforrásainak megszüntetésére és jövedelemtermelő képességük növelésére kell helyezni a hangsúlyt. A kereskedelem, a szolgáltatások, az idegenforgalom fejlesztése — számos apró falu fekszik az ország kevésbé feltárt, gyönyörű vidékein — azt kívánja, hogy hasznosítsák a sajátos természeti adottságokat. 15
