Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
BEKE GYÖRGY (Románia) FARAGÓ ENDRE (Jugoszlávia) grafikája SÁRI GÁL IMRE (Egyesült Államok) SZIGETEK- Józsi - kezdte magyarázni N. -, mi a Bay Pointon lakunk. Ott van a kis home-unk. Nagyon szép suburb, hé! Kérlek szépen, hogy merre van? Hogy is mondjam?! Hallottál biztosan arról a híres Sunset Islandról ugye? Persze az nem island, nem sziget, csak a neve az. Tele van gazdagokkal. De látod - nevetett mégis sziget! Persze, mi nem ott lakunk, de majdnem ott. Minket az Indian Road, az a nagy kanyaró patkó út, ami tavasztól őszig csupa virágos fák, bokrok között nyúlik, az választ el tőle. Ennek az útnak a közepe a határ. Vagyis a border line, a sárga vonal, ami az út jövet-meneti forgalmát is ketté osztja. Ennek a felezőnek a patkó belseje felé eső része a Sunset Island. A külsején meg Bay Point fekszik. A mi külvároskánk. A házunk erre az útra néz. A kocsink erre az útra fut ki. Szeretném, ha egyszer meglátogatnál. Megadom a telefonszámunkat és a címünket. Amikor alkalmas lesz, hívjál föl, és majd akkor tüzetesebben útbaigazítalak, hogy könnyen ránk találj.- Előbb említetted, hogy a fiad már nős. Kit vett el?- Ismered-e? Biztosan ismered C.-éket. A Sunset Islandon laknak. Még a bőrük alatt is pénz van. És van három lányuk. A középsőt a mi fiunk vette el. A menyecske most újra várandós. Az elsőszülött Cleopatra. Most múlt hároméves.- Nem magyar nevet adtak neki?- A fiatalok valamilyen filmet láttak a tévében Cleopatráról, és beleszerelmesedtek abba a névbe. így lett a kislány Cleopatra.-Tanítják-e magyarul?- Mindketten tudnak magyarul, folyékonyan beszélnek, de az ő nyelvük is, mint a többi magyar fiatalé, legkönnyebben már az angolra fordul. Ezen már nem lehet változtatni. Ők már amerikaiak... * Talán egy esztendő telt el, hogy Józsi és N. nem találkoztak. De most N., amint az egyik önkiszolgáló élelmiszer-áruház piperecikkes polcain keresgélt valamit, oldalról Józsit pillantotta meg, aki szintén oda tartott a bevásárlókocsival.- Hí, Józsi! - aztán kezeltek. - Hallottam, hogy a fiad megszerezte a doktorátust. De azt is mondják, hogy az ilyen mérnöknek nehezebben adnak munkát, mint a többi engineernek, mivel drágább munkaerőnek veszik. De hallod, az a kis Steve, a kisebbik unokád csoda ügyes gyerek. Amit megmarkol, azt nem engedi! Joe is remek srác. De a Stephen micsoda erős, masszív kölyök az kérem.- Ha találkoznál velük ismét vagy bármikor a jövőben, nagyon szépen megkérnélek, légy oly szíves úgy szólítsd majd őket magyar nevükön, ahogyan mi hívjuk a két kicsit a családban: Istvánkának és Józsikának. Szeretnénk, ha a nevük magyarul tudatosodna bennük.- Hahaha! Józsi, ők már nem lesznek magyarok. Itt már kár a nevükkel ufaskodni.- Ez nem uraskodás. Magyarok vagyunk. Mi, nagyszülők és fiunk, menyünk közösen elhatároztuk, hogy amennyire csak lehet, és ameddig csak húzható, megtartjuk őket magyarnak.- Hahaha! Mondasz valamit. Na, szervusz Józsi! Bye-bye! 56 Én lennék a nyelv? Még bukaresti élményem, jó néhány esztendős. A Petőfi Sándor Művelődési Házban történt, a hetvenes évek elején. A részletek közül sok mindent elmostak a záporozó későbbi élmények, mint kőszirt körül a futóhomokot az áradások. De a részletek nem is fontosak, csak az érzés, ami az emlékeim kőszirtjén fennakadt. Nem fontos, miről folyt a beszélgetés, hogyan hívták azt a középkorú férfit, aki váratlanul megszólalt:- Közgazdász vagyok. Aradról kerültem Bukarestbe. Sorsom úgy alakult, hogy sem a munkahelyemen, sem a családomban húsz esztendő óta nem beszéltem az anyanyelvemen. A Petőfi Ház jó híre idehozott engem is, és úgy érzem, most nekem is lenne mondanivalóm. Bocsássanak meg, ha félszegen fogom kifejezni magam. E bevezető után bizonytalan mondatokat, elvétett egyeztetéseket, rosszul ragozott igéket vártunk. Közgazdász ismerősöm azonban szebben, csiszoltabban beszélt magyarul, mint bármelyikünk a jelenlévők közül. Talán kicsit keresettnek is látszott, amiért minden kiegyensúlyozott volt a mondatszerkesztésében, a jelzők megválogatásában, a hangsúly elhelyezésében. Köznapi beszédünkben nem vigyázunk enynyire „kicsiségekre”. Nem is az okfejtés érdekelt már, hanem nyelvének muzsikája, szavak áradása, egy lélek ösztönös kitárulkozása. Félrevontam. Ketten voltunk. Friss ismerősök, de közös anyanyelv gyermekei. Miként őrizte meg ilyen épségben az anyanyelvét, ez izgatott. Csodálkozott: ő azt hitte volna, hogy el is felejtett magyarul, azért kért bocsánatot az előbb. A nyelv, amelyet anyjától tanult meg, és amelynek törvényei iskolában tudatosodtak benne, egyre hátrább vonult a tudatában, leszállt a gyermekkori világ, az eszmélkedés, az első szerelem, a diákélet mélységeibe, hogy onnan egy-egy pillanatra bukkanjon fel, váratlan találkozások, gondolattársítások hívására. Meg esténként, ha az álom csábítja, s régi szavak ölelik körül. És, ha megfájdul valamelyik porcikája, a jajszó úgy jön fel, mint az első ütésre odahaza. A nyelv „beleszorult” a leikébe, és ott úgy őrződött meg, mint az Érchegységben a forró aranyláva az egymásnak nyomuló sziklák repedéseiben. A szavak megkövesedtek, de megedződtek, nemesfémmel ötvöződtek.- Csak az a különös - folytatta aradi ismerősöm -, hogy minden új ismeretet most is megpróbálok magamban anyanyelvemen megnevezni, egy-egy élményt magyar szavakba fogni.- És sikerül?- Ezt másvalaki mondhatná meg, ha előbb hallaná gyámoltalan belső motyogásom.- Soha nem mulasztja el ezt a játékot?- Akkor, mintha nem velem esne meg, nem az én élményem lenne, nem én látnám, hallanám De igaza van, csakugyan játék ez, egyszerű játék. Az lenne? Játék? Mikes Kelemen számára - nagyon messzire ugranak időben és térben a gondolataim - vajon puszta játék volt a gyermekkori emlékek: Zágon, Erdély emlegetése? írástudó volt, föl is jegyezte kísértő emlékeit, amik másokban elenyésztek. Olyankor otthon volt megint: az emlékek a nyelv szárnyain oda röpítették, ahová a képzelete, a lelke kívánta. Szülőföldtől távol, az anyanyelv a pótolhatatlant is helyettesítheti: a kedves tájakat, a felejthetetlen arcokat, elégett érzelmek kormát, fájdalmát, félbeszakadt örömök tüzét, megcsalt reménykedéseket. Otthont, életet, hazát, barátokat, vigasztalókat, és keserítőket idézhet meg - mindent - az élmények nyelve. Mikesék számára a nyelv lett Zágon, Erdély, az elveszett haza, a reménytelenségben is mindig reménylett jövendő. Való embereket és kitaláltakat szerepeltet Mikes, teremtő írói képzelete erejével. S közben talán nem is gondolt arra, hogy ő, az író a nyelv teremtménye: hiszen nyelv nélkül nincs írás, de az írás megmaradhat akkor is, mikor írója immár századok óta porlik valahol. Rodostóban vagy Csíkszeredában ... Én vagyok a nyelv, mondhatná az író, mpndjuk néha valamennyien. Úgy érezzük, hogy a szavak, mondatok készségesen engedelmeskednek nekünk. A nyelv pedig szerény alázattal még szavakat is ad e fölényünknek - nélküle aligha fogalmazhatnók meg -, nem kívánja éreztetni hatalmát, mert az olyan nagy, hogy lázadni sem lehetne ellene. Én vagyok a nyelv, mondom, ha úgy képzelem, hogy tőlem, az egyéntől függ a nyelv - a nyelvek f
