Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

- sorsa. Mert szavait használom vagy nem használom, újakat al­kotok, és az ismereteket elfelej­tem, s ha éppen akarom, az egész nyelvet elfelejtem. De a nyelv a maga végtelenségében, mint az elemek, nem törődik sem a gő­gömmel, sem az árulásommal. Hiszen készségesen áll ugyan egyének szolgálatára, de egyálta­lán nem az egyének műve. Csak egész közösség lehet teremtője vagy sírásója. Közösségek pedig alkotó és nem pusztító egyesülé­sek, józan ítélettel legfőbb közös teremtményüket semmiképpen sem temetik el. Nemzedékek ad­ják át egymásnak a nyelvet, amely mint a folyóvíz, tisztul e váltásokban. Vagy inkább a nyelv adja át egymásnak a nemzedéke­ket, bízza őket az idő gondjaira, és vállal is gondoskodást fö­löttük? Talán éppen azáltal, hogy az egyének a nyelv szavaival ve­hetik birtokukba - eszmélésük rendjét - a maguk kicsiny, majd táguló környezetét, házat, udvart, virágokat, dombokat, síkságokat, vizeket és szeleket. Mindent-min­­dent a halhatatlan közös alkotás, a nyelv hoz elénk, mutat be. Csakugyan akkor lesz a miénk minden, és érezzük meg a ma­gunk helyét ebben a hatalmas erőrendszerben, amikor meg tud­juk nevezni a magunk szavai, gondolatai, érzelmei szerint a kis- és a nagyvilág minden darabká­ját. Az anyanyelv pedig,amely em­berekben él és tájakban, földben és égen, a maga szelleme szerint nevezi meg a havasokat, és a völ­gyeket, a csillagokat és fogalma­kat. A világ legbölcsebb egyenlő­ségeként fogadja el, várja el, kí­vánja meg, hogy testvéri nyelvek a maguk szelleme szerint nevez­zék meg ugyanígy ugyanazokat a hegyeket és óceánokat, csillago­kat és fogalmakat. Soha még nyelvet nem csorbított az, ha má­sik nyelv másként szólította meg a futó hullámokat vagy a röppe­nő madarakat. De érzelmi testvé­riségbe hoznak nyelvek - minden nyelv testvére a másiknak - kö­zös folyókat, városokat, hegyeket is. Éppen azáltal, hogy a maguk törvényei szerint adnak nevet ne­kik. Lám, a magam testvériségérze­tét is anyanyelvem révén élhetem igazán? Bukaresti közgazdász ismerő­söm vallomása, hogy amit ő nem próbál a szavaiba foglalni, az mintha nem is léteznék számára, ösztönösen igazolja a nyelvészet mai felismeréseit. Azt ugyan ta­lán író mondta ki elsőnek - Kosztolányi Dezső -, hogy a nyelv nemcsak hangtan, mondat­tan, szótan, igeragozás, nemcsak rideg szabályok gyűjteménye, ha­nem az élő lélek tükre is, ennek alkotó birodalma. írónak kellett ezt kimondania előbb, mert neki mindene a nyelv, éppen ezért tudja, hogy ő viszont a nyelvnek mindenese. Azóta, persze, a nyelv hűvösebb szenvedélyű tu­dósai is meggyőződtek erről az írói igazságról, és a lélektan beso­rakozott a nyelvészet nélkülözhe­tetlen segédtudományai közé. Milyen jó is, hogy szerényen, csendben, de megmásíthatatla­­nul, a nyelv az én alakítóm! SZILVA JÓZSEF (Csehszlovákia) metszete KUTASI KOVÁCS LAJOS (Brazília-Nagy-Britannia) Mariska néni és a varázsló Gyerekkorom egyik eseménye volt a veszprémi kirakodóvásár. Nem múlt el úgy, hogy ne kaptam volna vásárfiát. Papírtrombita és csodálatos mézeska­lácshuszár volt a vásárfia. E régi vásárok emléke bennem él, nagyon mélyen, ahogy csak a gyerekkor emlékei tapadnak rá a lélekre. A lacikonyhákon pattogott a tűz, sistergett a zsír, sütötték a cigánypecsenyét. A vásárosok harsány hangon kínálták árui­kat. Nagy volt a zenebona. A Szarvas Szálló udvarán már szólt a muzsika, szállt a nóta; akik kimond­ták, hogy áll a vásár, áldomást ittak. A körhintán sikongtak a lányok, szólt a verkli, én veszettül fújtam a papírtrombitámat... Elsüllyedt világ - gyerekkorom Atlantisza. És Brazíliában, Sáo Paulóban gyerekkorom vásáros emlékei elevenedtek meg. Talán még a császári időkből maradt fenn a hagyomány: a hét minden nap­ján, valamelyik városnegyedben kirakodóvásárt rendeznek. Távoli, kisváro­sok hangulatát idéző negyedekben, Ipojucán, Lápán, Jabaquarán éppúgy, mint Higienopolis luxus felhőkarcolói, vagy a Jardimok előkelő, zárt villái és „palotácskái” között. Ilyenkor lezárnak néhány erre a célra kijelölt utcát, az árusok már kora haj­nalban megérkeznek, felállítják sátraikat, kirakják portékáikat, és délig áll a vásár. Élelmes háziasszonyok itt szerzik be a háztartás számára a friss zöldsé­get, gyümölcsöt. A Sáo Pauló-i kirakodóvásáron éppúgy, mint valaha a veszprémin, minden kapható. Vannak rőfösök, árulnak cipőt, edényt, rövidárut, konfekcióruhát, fa­zekat, gyerekjátékot. Az árusok kiabálnak, rábeszélnek, a vevők alkudoznak. Szerettem ácsorogni az efféle sokadalomban. Régi emlékek ízét éreztem, holott mégiscsak más volt a kép: színes, nemzetközi forgatag. Aki tésztát akart venni, olaszokhoz ment. A hentesek jórészt németek voltak. Portugálok­nál jószerivel mindent kaphatott az ember. Trópusi gyümölcsöt, banánt, ana­nászt, mamáót, goiabát négereknél és mulattoknál választhattam. A zamatos körtét, almát, szőlőt, dinnyét éppúgy, mint a zöldségfélét japánok hozták a vásár­ra. A halpiacon a tengerparti halászok, a caiyárák kínálták a tenger jóízű szörnye­tegeit, polipot, rákot, kagylót és persze mindenféle formájú és méretű halat. Ha debrecenire, csabaira, tokaszalonnára vagy füstölt oldalasra vágytam, felkerestem a magyar hentesmester sátrát, ahol még savanyú káposztát és ko­vászos uborkát is kaphattam! A debrecenihez persze torma illett, és a zöldségesek közt ott állt Mariska néni sátra. Mindent kínált, ami nélkül a magyar konyha még Dél-Ameriká­­ban is elképzelhetetlen. Tormát, kaprot, sóskát, szegedi paprikát - édeset és nemeset. Mariska néni sátránál mindig kisebbfajta magyar népünnepélyt tartottak a környék magyarjai. Mariska néni legalább negyven éve élt már Brazíliában. Fiatal lányként vagy asszonyként kerülhetett ide, aztán néni lett belőle. Fejkendőjét úgy visel­te, mint a hajdani Mariska nénik a hajdani veszprémi vásárokon. Vezetékne­vét nem tudtam, s azt hiszem, senki se tudta. Ő volt Sáo Paulóban „a Mariska néni”... Pirospozsgás, mindig mosolygós arcát mintha csak valamelyik régi magyar vásár képéből vágták volna ki és ide ragasztották volna a Baktérítő alá, a pál­mák és a felhőkarcolók árnyékába. Nemcsak fiai és leányai, már unokái is ott tüsténkedtek a sátorban; ők a brazil vevőkkel foglalkoztak. Mert Mariska néni, noha megtanult három­négyszáz szót portugálul, szívesebben beszélt magyarul.- Mi tetszik, lelkem? - kérdezte ízesen a vevőt.- Magyar bors kellene, Mariska néni - szepegte egy fiatal magyar asszony­ka, s el is pirult kissé, mintha illetlen dolgot mondott volna.- Meglesz, lelkem - nyugtatta meg Mariska néni, térült-fordult s már hozta is. Nem messze Mariska néni sátrától öreg néger kuporgott, furcsa guggoló ülés­ben, ahogy a brazil bennszülöttek szoktak. Előtte kiterített gyékényen az „áruja”. Láttam ott mindenféle rejtélyes rendeltetésű szárított füvet, gyökeret, gom­bát, bogyót, bizonyára testi és lelki nyavalyák ellen. Karvalycsontot, kígyófar­­kot, majomkoponyát. Figát - fából kifaragott öklöt, mely fügét, „csipiszt” mutat -, melyről azt tartják a brazilok, hogy megóv minden bajtól és szerencsét hoz. Az öreg néger nem kiabált, nem kínálta portékáit senkinek. Bölcsen tudhat­ta, akinek szüksége van kígyófarokra, csodafűre, elixírre, úgyis idetalál. Lehunyt szemmel kuporgott. Mintha nem is élő ember, hanem görcsös fa­gyökérből elnagyoltan kifaragott szobor lett volna. Valahányszor láttam, arra gondoltam, nem is egyszerű árus, hanem - va­rázsló. Nagy tudományú bölcs, aki évezredek titkát, tudományát és tapaszta­latát örökölte őseitől, akiket két-háromszáz éve hurcoltak ide Afrikából. Bizonyára nemcsak bölcs tanácsot tudna adni, hanem még varázslatot is csinálhatna! S ahogy továbbmentem, vissza-visszapillantva rá, a varázslóra, titokban a varázslatra vártam. Hátha megérzi, mit szeretnék és varázslatot csinálna...! ... s megint a veszprémi kirakodóvásáron járnék, táguló szemmel nézném a csodákat, s a kezemben szorítanám, a régi gyerek, a vásárfiát - a csodálatos mézeskalács huszárt... 57

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents