Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

WEÖRES SÁNDOR

Magyarok

Ezer évig a Duna partján ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult síkosán, varangyos sár, fölém hajolt és szelíden köszöntött:- Nézz rám! Megismered önmagad? Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam;

mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amíg pásztorkutyám, fekete-hímes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott,

fölöttem Esztergom, s Visegrád kőmelle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek -de akit ezer évig meg se pillantottam, most A visegrádi vár íme fölém hajolt, arca helyén homály, s a ha- FOTÓ: GÁBOR VIKTOR bök sarló-csapásai, semmi más,

és méginkább sírtam, mert - úgy véltem - eleven vérből fakadtam, mint az állatok.

Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgő révlámpák partra bukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.

A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.

UJ