Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-05 / 3. szám
Kecel kis település a Duna—Tisza közén, Kecskemét és Solt között. Ez a község az utóbbi időben gyakran szerepel a hazai újságok hasábjain: az itt élő Pintér József által létrehozott gyár jelenti a szenzációt. * A községbe érve azonnal kiderül, hogy Kecel nem tartozik a módosabb települések közé. A házak egy része még a harmincas éveket idézi, a többsége pedig/ az ötvenes években felhúzott egyszerű sátortetős épület. Ilyen családi ház áll a Nyár utca 9. szám alatt is. Igaz, hátul a kertben magasra nyúló, csővázas, üvegborítású toldaléképület s a belőle kiszűrődő zaj jelzi, hogy ez a porta más, mint a többi, itt működik a „Pintér Művek”. Velünk egy időben áll meg a ház előtt egy nagy, fekete limuzin is. A házból fürge mozgású, negyven év körüli férfi lép ki. Először amazokkal ráz ismerősként kezet, majd hozzám lép. Bemutatkozik és máris intézkedik: zsebéből rádiótelefont húz elő, s a kapuból betelefonál a házba a titkárnőjének: megérkeztek a videotonosok, a legnagyobb magyar híradás- és számítástechnikai gyár képviselői, meg az újságírók. Betessékel minket, és türelmet kér, amíg befejezi az üzleti tárgyalását. A családi ház belülről is jól mutatja a kívülről látható kettősséget. A falakon még a lakásra jellemző tapéta, de az ajtókat már az inkább hivatalokra jellemző piros műbőr borítja. A titkárságon az egyik sarokban telexgép kattog. Ez úgy általában nem nagy dolog, de itt valamit pontosan jelez. (Néhány nappal ezelőtt órákig vártunk, amíg a kézikapcsolásos központokon keresztül beszélni tudtunk Pintér Józseffel, mert a község még nincs bekapcsolva a távhívó telefonhálózatba.) Leültünk egy sarokba, hogy ne zavarjuk a „forgalmat”. Percenként rohannak be, s hívják ki Pintér Józsefet a tárgyalásról, „gyere már ki Józsi, valamit meg kell beszélnünk”. (Ezekből a jelekből a látogató már az első percekben felismerheti a semmiből gyorsan felépülő szervezet jellegzetességeit: a barátságon alapuló munkahelyi kapcsolatokat és a bürokrácia hiányát.) Amíg Pintér József tárgyal, akad idő körülnézni a ház körül. Hátul, az egykori sertésólak falai fölött, a távközlési műholdak műsorainak vételére alkalmas parabolaantenna magasodik. Körben mindenütt friss építkezés nyomai, az új épület ablakai mögött öltöző és ebédlő látszik. A szomszédos családi ház is az „üzemhez” tartozik, annak udvarára is átnyúlik a kívülről látott csővázas szerelőcsarnok. Ajtaján sárga színű elektromos targonca tolat ki, odabent számomra ismeretlen gépeken fúrnak, faragnak, gyalulnak és esztergálnak a munkásak. Mire visszaérek, Pintér József befejezi a tárgyalást, s leülhetünk beszélgetni az irodájában. Az íróasztala mellett televízió és videokamera, a falon két hatalmas tabló, tele képekkel és nagybetűs felirattal: „ÖN ADJON FELADATOT — MEGOLDOM, MEGTERVEZEM, KIVITELEZEM”. A fényképeken különböző gépek, alattuk szöveg: „Az IKARUS számára készített speciális fékdobgyártó berendezés”, „Francia megrendelésre előállított, saját fejlesztésű automata gépkocsi-kézifék” ... 1. Kecel, Nyár utca 9.: a „Pintér Művek" 2. Pintér József, dolgozószobájában 3. A titkárságon telex is működik 4. Az üzem 5. Az utóbbi években sok cikk jelent meg a „maszek gyáros”-ról 6. Az a bizonyos repülőgép, amelyen az NSZK-ba utazott Pintér József (balról) GABOR VIKTOR FELVÉTELEI Pintér József arról beszél, hogyan indította meg ezt a vállalkozást öt évvel ezelőtt. — Mielőtt kiváltottam a kisiparosi működési engedélyemet, karosszérialakatosként dolgoztam, s munkaidő után itthon maszekolgattam, autókat javítottam. Két fiam van, a kisebbik halláskárosult. Hetente kétszer kellett Vácra vinnem külön iskolába, speciális kezelésre. Ez havi négyezer kilométer utazást jelentett. Kötött munkaidőben ezt nem lehetett csinálni. Hát ezért vágtam bele! — Induláskor hány embere volt? — öt. S hátul a műhelynek kinevezett garázsban állt egy hegesztő- meg fúrógép. Mint maszek, a Mechanikai Gépgyártó Szövetkezet megrendelésére terveztem és gyártottam tévékamera-állványokat. Ezek olyan jól sikerültek, hogy beindult az üzlet, annyi megrendelést kaptam, hogy alig győztem nekik eleget tenni. Ekkor éreztem meg, hogy ez az én világom. — Ma hány alkalmazottja van? — Negyven. Ebből kettő kutatómérnök, az adminisztrációt a titkárnő és a könyvelő jelenti. A többi termelő munkás. Százmilliós megrendeléseket teljesítünk, mind hazai vállalatoknak, mind külföldi partnereknek. — Mint például a Videotonnak? — Igen, ma reggel a Videoton híradástechnikai vállalat vezérigazgatója járt nálam, ipari robotot akar velünk kifejlesztetni. Tegnapelőtt egy mezőgazdasági gépeket gyártó nagyvállalat vezetőjével tárgyaltam. — Iparengedélyt sokan kiváltottak az elmúlt években, évtizedekben. Mégis az ön vállalkozásából lett gyár. Miben látja a sikere titkát? — Elsősorban a megbízhatóságomban, a pontosságomban. Ez valószínűleg családi örökség. Már gyermekkoromban is akkor éreztem jól magam, ha tökéletesen megcsináltam, amibe belekezdtem. Továbbá, én mindig olyasmire vállalkozom, amire más nem mer. Találmányokat kísérletezünk ki, nálam tehát tömegtermelés nincs. Valaki valamit megálmodik, eljön hozzám és én megvalósítom. A „Pintér Művek”-ben, ahogy manapság minket neveznek, csak kísérleti példányok, prototípusok, nullszériák készülnek. Azt is a siker egyik kulcsának tartom, hogy határozott összegben állapodom meg a megbízókkal. Ezért a pénzért határidőre szállítok. Ha többe kerül, az én bajom, ha kések, kemény kötbért fizetek. Tehát a kockázatot én vállalom. Az emberek azt gondolják, az ilyen kísérletezgetések nem hoznak hasznot. Nézzen körül, láthatja, mi az igazság. — Ahogy láttam, ez az üzletpolitika bevált. — De mindent aligha látott, okosabb ha végigjárjuk a gyárat — nyomja meg az utolsó szót. — Szovjet megrendelésre készítünk egy komplett hűtőgépgyárat — mutat a fémtömbökre. — Ez is százmilliós üzlet. — Rengeteg gépe van — jegyzem meg. — Ahhoz az első fúrógéphez képest igen. A hasznot elsősorban új gépek vásárlásába fektettem. Apám halála után még az örökségemből is gépeket vásároltam. — Mennyire becsüli a vagyonát? Rám néz mosolyogva: A PINTÉR MÜVEK n
