Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
A fonótól az éjféli miséig „Érdekes visszaemlékezni a régi időkre, amikor elmentünk fonót fogadni. Ez szeptember végén, Szent Mihály napján volt. Általában magányos özvegyasszony adta ki a lakását fonóháznak. Nótaszóval mentünk és ezt énekeltük: »Ezt a legényt de meguntam szeretni, Jegygyűrűjét az ujjamon viselni«. A fonóház bére 85 cső kukorica, két fej kender, egy liter bab, fél liter mák, egy liter petroliom, na meg egy kis disznótoros kóstoló. Ezeket csak a lányok fizették, a legényeknek nem kellett fizetni. ” Ma már, persze, a lányok sem fizetnek. Sőt ők kaptak pénzt tavaly karácsony előtt például, amikor a budapesti Jurta Színházat fonóvá „alakították”, és eljátszották benne, hogyan szórakozott, ünnepelt egykor az esztendő utolsó három havában Galgamácsa népe.- Sztárgázsi ütötte a szereplők markát? - kérdem az együttes vezetőjét, Takács Istvánnét, aki előbb jót kacag, s csak azután válaszol:- Hát ha a fejenkénti kétszáz forint sztárgázsi, akkor igen. Arra azért elegendő volt, mivel csomagból étkeztünk, hogy a két előadás közti szünetben bemenjünk a presszóba, meg hogy a gyerekek megnézzék a Planetárium előadását. Az emberi természet már ilyen: a galgamácsaiak a planetáriumbeli lézerszínház produkcióját tartották csodának, a fővárosi közönség számára pedig az volt a varázslatos, ahogyan a Galga menti falucska népi együttese a Népliget kellős közepén egy térben is, időben is távoli világ népszokásait, ádventi-karácsonyi hangulatát életre keltette. A Jurta Színházban tartott hét előadás tulajdonképpen lemezbemutató volt. Csak éppen az együttest alapító, betanitó Vankóné Dudás Juli hiányzott. De egy valamikori próbán készített amatőr magnetofonfelvételnek köszönhetően a lemezről még az ő hangja szól, a hiteles tanúé: „Két fonó volt a faluban: az alsó- és a felsővégen. A lányok oda jártak, ahová tartoztak. A legények válogathattak, azok jöttek-mentek. Volt, amikor a felső fonóban maradtak. Akkor az alsó fonóházi lányok pottyozással csalogatták vissza őket. Szemétlapáton tüzet gyújtott a háziasszony, a lányok kendercsomókat dobtak a tűzre, és legényneveket kiáltottak: »Potty ide. Nagy Jani!« »Potty ide, Kuruc Jóska!« Es nagy volt az öröm, ha megjöttek a legények, mert a pottyozás varázserejének könyvelték.” Ahogy a próbát nézem, mostanság se ártana idepottyintani néhány legényt, mert aszszony és lány akad jó néhány a galgamácsai fonóban, de legény mindössze kettő, s kettejükből ugyan hogyan telnék ki a betlehemezéshez oly nélkülözhetetlen öt pásztorok és a három királyok?!- A pesti előadásokra még csak össze lehetett szedni a fiúkat - mondja az együttes vezetője, Dudás Juli lánya és munkájának közvetlen folytatója. Takács Istvánné, Vankó Etelka. - Hiszen nagyszerű érzés: hét előadáson át élvezni egy fővárosi színházban a sikert. De tudomásul kell vennünk: a fiúk többsége tanul, kollégiumban lakik a városban, nyáron részt vesz valamilyen szakmai gyakorlaton, így aztán nem is várhatjuk, hogy eljárjanak a próbákra. Meg azután a fiúk - ami legalábbis a színpadi szereplést illeti - szégyenlősebbek, bátortalanabbak, mint a leányok. A ruhájuk - fekete nadrág, csizma, fekete mellény - sem olyan mutatós, mint a másik nemhez tartozóké. Igaz, nem is tart oly soká a felöltözködésük vagy inkább a felöltöztetésük. Már maga a fésülködés is egy örökkévalóság! Végignéztem, hogy készíti föl a színpadra édesanyja Takács Ibolyát: majd negyedóra hoszszáig tartott, amíg befonta leánya hajába a kékszin csavargatópántlikát, s ezzel még nem voltak készen, mert föl kellett rakniok az ugyancsak kék színű, rózsás brekocsot, azaz a fejdiszt. Azt pedig igazán nem számlálhattam meg, hogy a pendelyre hány fehér alsószoknyát, majd rájuk hány szoknyát húzott Ibolya, mielőtt a kötényt felkötötte volna. Az együttes magja tehát a leány- és aszszonynépség. Akad közöttük hetvenen felüli, tízen aluli, képviselve van valamennyi korosztály. Mégis, kevés már az olyan, aki igazi fonóba járt, aki valóban megpróbálta annak idején magához pottyozni a másik végre elbitangolt legényt. A legtöbben Dudás Julitól tanulták a dalokat, mondókákat, játékokat, a legifjabbak pedig Takácsnétól. A legtöbb népszokást azonban már ő, az együttes vezetője is csak édesanyja képeiről, meséiből ismeri. A betlehemezésre viszont jól emlékszik, s tanúsítja, olyan volt az pontosan, amilyennek édesanyja szavai festik: „Többféle játékkal szórakoztak a fiatalok, de a játékaik mindig valamihez kötődtek. Például ünnepekhez, névnapokhoz törvényszerűen ragaszkodtak. Katalin bezárta a zajos mulatozást. András után már csak a betlehemes játék folyt a faluban, még a fonóba is bejöttek. »Bemutathatjuk a betlehemünket?« »Mutassátok!« Ezt a kedves játékot ádvent alatt minden este játszották karácsonyig. Egy csoportban hatan voltak: egy angyal, öt pásztor. Az angyal vitte a betlehemet, csengőszó mellett. A pásztorok ruházata használt bunda, ködmön vagy guba és kucsma volt. Én is nagyon szerettem járni a betlehemmel. ” Hogy Dudás Juli szeretett betlehemezni, az képeiből is kiderül. Annyiszor és annyiféleképp festette meg ezt az ádventi népszokást, hogy ez csak a gyermekkori mély élménnyel és kötődéssel magyarázható. Pedig az angyal „szerepe”, amit minden bizonnyal ő „alakított”, nem volt valami hálás.- A pásztorok, a fiúk, általában olyan angyalt választottak a kislányok közül, akit jól be lehetett csapni az osztozkodásnál - emlékezik vissza Takács Jánosné -, mert a keresmény közös volt, s a részelésnél a fiúknak nagyon jól jött, hogy az angyal két-három évjárattal fiatalabb náluk. A kegyes játék közben valóságos csatározások is előfordultak. Ugyancsak Dudás Julitól való a történet, amely elbeszéli, hogy ő, tökmagnyi kisleányként, nyakában a betlehemmel, öt kisfiú pásztor kíséretében a szomszéd falu felé igyekezett. Odahaza nem is ettek, gondolván, hogy a másik községben búcsú van, bőséges lesz tehát a fizetség, jó falatokban is, pénzben is. Egyszer csak észrevették, hogy egy nagyobb, idősebb fiúkból verbuválódott csoport is a búcsús falu felé tart. De hiába hasaltak a kicsik rögtön az árokba, amazok bizony csak fölfedezték őket. A betlehemes expedíció így szomorú véget ért: a kamasz pásztorok megpörgették csörgős botjaikat, s össze-vissza kevertéktörték az apróbbak Kisjézusát, Máriácskáját és összes szentjeit. Dudás Juliék kompániája nem tehetett egyebet, visszafordult, s korgó gyomorral, üres zsebbel tért haza. 1 Emlékezik Takács Jánosné, de még Ibolya leánya arra is, hogyan folyt le a karácsony előtti kántálás. Öt esztendeje tudniillik ez a régi szép szokás föltámadt hamvaiból, ha csupán egyetlen alkalomra is. Amikor a templom tornyát renoválták, a népi együttes tagjai házról házra járták a falut, s énekeltek minden ablak előtt úgy, ahogyan a lemezről Vankóné Dudás Juli hangján hallhatjuk, ahogyan képein megföstve láthatjuk: „A gyerekek három órától sötétedésig énekelték: »Köll-e magoknak angyali vígasság?« »Köti, költ, csak mondjátok!« »Betlehemi pusztaságon, Az úr Jézus szalmaágyon Fázik édesanyjával, A szép Szűz Máriával... Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk magoknak!« »Köszönjük szépen. Hányán vagytok?« »Hatan.« »Nagyon szépen mondtátok. Tartsátok ide a garabót, hagy rakjam bele a diót!« Karácsonyböjt estéjén öt-hat órakor kezdték a felnőttek a kántálást. így énekeltünk tíz óráig. Igen sok dió gyűlt össze. Zengett az énektől a falu, nagy volt a lelkesedés. ” Ami egykor három teljes hónapon át tar-
