Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
/HLYEN A /MAGYARS Sebaj, nincs tovább szükség itt váteszekre, prófétákra, átvették a komputerek a kuvikmadár szerepét. Zabálhatunk immár elringatott lelkiismerettel, lévén nemzeti eledelünk a prófétasült, a prófétapörkölt, a prófétafelvágott ... Tékozló ország ez, többnyire megsüti és felfalja a prófétáit, de réges-rég elpusztult volna már az ilyen sütnivalók nélkül. Újkeletű történelmi bűneink között korántsem az utolsó: éppen abban a történelmi pillanatban, amikor szocialista nemzetet kellett volna építenünk, teremtenünk, mi a nemzettudat teljes lerombolásával voltunk elfoglalva. Én már csak ilyen konzervatív vagyok: semmilyen rábeszélésre nem tudom elképzelni, hogy az emberi integrálódás menetrendje bármilyen távlatban azt jelentené: megvalósul a homogén, egynyelvű, egysejtű emberiség. Nem hiszem, hogy van olyan „legfelső foka” az emberi fejlődésnek, amelyen, mint minden addigi törekvések végcélja: a leegyszerűsödés, az egyneműség, a homogenitás végleges formát ölt - konszolidálódik. Pápa, császár, király s egyéb hatalmas szívesen elábrándozgat ily szélcsendes végállomásról. Amelynek persze ő az állomásfőnöke. Mindezzel együtt is be kell látnom: nem minden szerencse nélkül születtem erre a földre, amely nem annyira dús, hogy tunyaságra kapatná fiait, s nem annyira kietlen, hogy nélkülözésre szorítaná őket. Nem olyan nagy ország, hogy ne érzékelném minden égtáj felé - az emberiségtől, sőt a szomszédságtól még ma is elkülönítő - határait, és nem olyan kicsi, hogy ne férne el benne egy életre, akár a legnagyobb teremtő-alkotó indulat. Nem a valóságtól elszakadt, túlfinomult kultúrák hazája, s nem a kortól elszakadt primitíveké. Nem annyira ilyen, nem annyira olyan, és mégis: semmitől sem estünk olyan távol, mint éppen az arany középszertől. A végletes ellentétek hazája vagyunk inkább, s egyszeregyszer: a nagy akarásoké. Számarányunkon jóval fölül adtunk az emberiségnek szabadsághősöket és hóhérokat is, világító elméket és korlátolt hatalmasokat is, bajnokokat és tüdőbajosokat, gyönyörű szerelmi lírát és szűzen exportált utcalányokat is. Találkozások és ütközések országa? Ütköző voltunk idáig valóban, olykor a küzdő felek csapásait mindkét irányból felfogó, s élő tömegével fékező harmadik. Szeretnénk végre azzá válni, amire szintén predesztinál történelmi-földrajzi helyzetünk: híd és kapocs az égtájak, a világáramlatok, az egymással végleg megbékélt népek között. Minket már csak ez a szerep, s ez a hivatás kárpótolhatna valamelyest a történelmünkért. DEMJÁN SÁNDOR Kereskedelmi és bankszakember. 1943. május 14-én született. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát. 1968—73-ig a Gorsium ÁFÉSZ elnöke, 1973-tól a SKÁLA, 1979-től a SKÁLACOOP Kereskedelmi Vállalat vezérigazgatója. 1986- tól a Magyar Hitelbank Rt. elnök vezérigazgatója. Egyike a legközismertebb és legeredményesebb magyar üzletembereknek. 1980-ban Állami Díjat kapott. Tagja az MVSZ elnökségének. Az ellentmondások nemzete A magyar talán a világ legellentmondásosabb nemzete. Ritkábban volt hódító, gyakrabban elnyomott, leigázott. Az összetartás sohasem jellemezte igazán. Nálunk is mindig akadtak árulók, az ellentáborba szegődök, lázadók és megalkuvók. Ha szabadságért harcolt a nemzet egy része, a másik fele az ellenség oldalára állt, ha sok ezren kuniéként fegyvert fogtak, másoknak mindjárt labancnak kellett állni, hogy megfékezze, letörje őket. Egység nélkül nem tudott újkori történelmében sem naggyá lenni a nemzet. Forradalmai elbuktak, háborúiban is mindig olyan mellé állt, aki vesztett. Szinte utolsókig kitartott a két világháború alatt szövetségesei oldalán. Olyan nép a magyar, amelynek vérében van a vándorlás. A történelem színpadán is nyomot hagyva vonult végig, hosszú keleti vándorlás után találta meg a hazát a Kárpátmedencében, de itt sem talált nyugodalmat, a kalandozások korában egész Európa rettegte a magyarok nevét. Aztán sok fegyelmezettebb hódító kalandozás következett magyar, majd más zászlók alatt. Majd később azért keltek útra sokan, hogy jobb megélhetést találjanak. Még érdekesebb a magyar, mint ember. Az ellentmondások, a végletek jellemzik. Bátor és gyáva. Sokan vannak, akik bátran vállalják tetteik következményeit, de sokan vannak a gyávák is. A magyar ember szorgalmas is, lusta is, dolgos és dologtalan. Nem véletlenül volt sokáig a Pató Pálok „ráérünk arra még-országa”. Okos és buta. Hány nagy feltalálót, tudóst tart számon a világ, igaz jó részük nem a hazában, hanem idegenben lett naggyá. Világszerte ismerik Kossuth, Vasarely, Teller Ede, Korda Sándor és sok más magyar kutató, művész és politikus nevét. De említhetnénk Kodályt, Bartókot, ha a zene világában nézünk szét. Pillanthatunk bárhová, bármilyen szakterületre, mindenhol találkozhatunk hazánk fiaival. Még a világ tetején, Tibetben is a magyart hirdeti Körösi Csorna Sándor emléke. A Nobel-díjasok közt is előfordulnak magyarok, de még az angol főurak között is, mint Lord Balogh. Ugyanakkor elszomorító, hogy e nép soraiban a legtöbb az öngyilkosság, legtöbb a válás, legkisebb a népszaporulat. Legalábbis az európai statisztikában az utolsók között kullogunk. Mondják azt is, hogy pazarló nemzet vagyunk, sokat elittak, elkártyáztak úri elődeink. De a közelmúltra is áll az előbbi megállapítás, hiszen sok éven át pazarló gazdálkodást folytattunk, feléltük a milliárdos hiteleket. Ha már a negatívumoknál tartunk, sok magyar sajátja a jellemtelenség is. Európában sehol nem volt annyi feljelentő, mint itt a II. világháború alatt, vagy a személyi kultusz időszakában. A fentiek sok nemzetre elmondhatók. Lehet, hogy önök, akik e sorokat olvassák, nem értenek velem egyet. Lehet, hogy más népek fegyelmezettebbek, szorgalmasabbak, fejlettebbek, gazdagabbak. De ne feledjük, hogy valamennyien egy-egy nagy rokon nép családjához tartoztak. A kis népek közül csak a magyar tudott megmaradni a latin, a szláv és a germán népek gyűrűjében... Büszke lehet arra, hogy megőrizte magyarságát, megünnepelhette ezeréves fennállását, s ma is a maga választotta Kárpát-medencében, megtépázott hazájában él. Ez a büszkeség kötelez is. Bárhol él is messzire szakadt hazánk fia, bármilyen nehéz évek elé néz a magyar nemzet, aki igazi magyar, segit hazájának, kiáll mellette. Hogy a következő ezer évben is magyar maradhasson a magyar. VASARELY (Vásárhelyi) VICTOR Í^M^MkAÍÍÍI Világhírű festőművész. Yf 1908. április 9-én született. Volkmann Arthur és Bort M nyik Sándor magániskolá/A jában tanult, majd mégis vS A G», S merkedett a Bauhaus ^ irányzatával. 1930-ban Pá jfjgyjÉKt AG A rizsban telepedett le, és a sBBBMpä^M negyvenes évek közepéig alkalmazott grafikai munkákból élt. A háború utáni évektől elsősorban festőként vált világhírűvé. A geometrikus absztrakció egyik formájának, az op-artnak megteremtése fűződik nevéhez. Volt, van, lesz Ahány magyar, annyi fajta... összességében: „minden és semmi”, miként az emberiség: születik, él és hal... A generációk folytatódnak végtelenül, az alkotások megújulnak, megöregednek, fennmaradnak, vagy eltűnnek. Néhány gépelt oldal helyett húszezret kellett volna kérni, és évekig tanulmányozni százezer magyart. „Magyar vagyok, / Magyarnak születtem, Magyar nótát dalolt a dajka felettem. / Magyarul tanított imádkozni anyám / és szeretni Téged édes magyar hazám.” Közel hatvan éve élek távol szülőföldemtől, szeretem a magyar (cigány)-zenét, nem szeretem a rántásos leveseket és főzelékeket, imádom a pörköltet, a töltött paprikát és a rántott húst. A magyar nép szép nótái, táncai, színei gyönyörűek, és lelkemben tovább élnek. A „nagy magyarokat”'nem érdemes felsorolni, mindenki ismeri őket otthon és külföldön... Tudósok, írók, költők, zenészek, festők: élnek az emlékezetben. Világpolgár vagyok gondolataimban és tevékenységemben, de magyar vagyok érzelemvilágomban. A magyar volt, van és lesz, egyre fejlettebb, bátrabb és haladó az eszményeiben. Magyarország volt, van és lesz. (Összeállításunk folytatása a következő számban) 12
