Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

mozogni a térben. Talán ezért vagyunk, mint e pásztorok örökösei individualisták - és erre tanított bennünket a magyar puszta is mert nem érzékeljük a levegő párájának elmosó, egybeolvasztó jelenlétét, mint az észak-európai, mindig kissé ködös, páradús országokban. Talán éppen ezért hiányzik belőlünk a kollektív lendület és olykor a kollektív tudat is. A magyarság egyik hiányáról van szó kétségtelenül, és így bizonyos ellentétességben alakul ki az örök magyar jelenlét kettőssége: az egyik oldalon az egymáshoz való ragaszkodás, különösen akkor, ha bajban vagyunk, és ezért várható az, hogy a nemzeti egység gondolata éppen ma, amikor rendkívüli nehézségekkel küzd a nemzet gazdaságilag, társadalmilag, mégis egybe fog olvasztani bennünket. A másik oldalon úgy látszik sokkal többet kell tennünk a jövőben a más nemzetekhez való kapcsolat ápolásában és fenntartásában: mindig lépést kell tartani az összemberiséggel.

A magyarságnak történelme folyamán állandóan védekezésre kellett berendezkednie. Ebből származhat a magyar jellem éberségének, tisztánlátásának, a helyzet felismerésének és elemzésének adottsága is. Már a felvilágosodás korától kezdve úgy mondták, hogy a magyarság „jogász nemzet”. Körülhatárolt tételekben szeretünk gondolkodni, ezért is jelent külön lelki tartalmat „a magyar becsület”, a magyar lovagiasság fogalma is. A „nazione cavalleresca” a középkortól kezdve valósággal mint szállóige járta be Európát: a külföldiek mindig elragadtatással zengtek a magyar vendéglátásról. Nálunk az idegen, a turista nagy becsben van.

Hogy miért is szeretjük az idegent? Ez bizonyára összefügg a magyar asszimilációs készséggel és erővel: barátkozunk, testvérek kívánunk lenni minden más emberrel. Egész sajátságos a magyarság tisztelete a női nem, de különösképpen az édesanya iránt. Magyar ember számára nincs bántóbb, mintha valaki az édesanyját szidja, ilyenkor dühbe, nagy méregbe gurul. Kevés országban és helyen bánnak olyan finoman, megnyerőén a külföldivel, az idegennel és a szenvedő emberrel, mint nálunk. Nagy élményem volt nyolc évvel ezelőtt: két kanadai pap jött hozzám, autót béreltek Franciaországban, átkocsizták a két Németországot, Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül hozzánk is eljöttek. Első kérdésem az volt: mi tetszik nekik Magyarországon? A válasz egyszerűen az volt: a halászlé, mert ilyen ételt sehol sem találtak a világon, és az emberek. Amint a válasz második felének miértje után tudakozódtam, azt mondották: itt mindenki mosolyog, mindenki segíteni akar a másikon, különösképpen ha idegen és bajban van.

És van még egy jellemvonásunk, amit egy nagyon régi mondás fejez ki: „sírva vigad a magyar”. Ennek jelentése csak az lehet, hogy mindig visszafogottan, mint „balsorstépte” nép élünk és szórakozunk. Ez „illik” a magyarhoz. Igazi magyar vonás a szolgálat, semmiképpen sem magyar jelleg a hivalkodás. Keletről jött a magyarság magva, ezért színes, szinte felülmúlhatatlan a fantáziája. Innen ered a fülbemászó zene, a hegedű páratlan megszólaltatása, a költők csodálatos lírája; a szabadságról alig énekelhettek jobban és szebben, mélyebben, meghatóbban, mint nálunk. Örömünkben is bánatos az alaphangulatunk: dalolunk, zenélünk, de mindig talán kissé visszafogottan. Ez volt a középkori magyarság vallásosságának is alaptónusa: olyan szépen, kibékülten az irgalmas Istennel beszélgetni alig tudnak más népek, mint mi, ezért maradt a nemzeti himnusz mellett a „Boldog Asszony Anyánk” második himnuszunk, benne bizalom, remény, bűnbánat és sírás, ígéret és várás van, aminek nincs határa. Reményből kell élnünk ma is, ki kell várnunk, el kell viselnünk mindazt, amit a sors még ránk mér; keblünkre óhajtjuk szorítani a keresztet, mert ha vállunkra tennénk, talán el is nyomna bennünket.

Az Egyesült Államokban élő írek nagy számuknál és erős, akaratos jellemüknél fogva határozzák meg az ottani sok népből álló nemzeti és állami egység jellegét és színét. Azt mondták nekem, azért szeretik a magyarokat, mert nyitottak, mindent meg akarnak érteni, humoruk van, könnyedén, tréfálkozva, nevetve jutnak túl a nehézségeiken. Ezért képesek is szeretni mindenkit. Ez a mindenki felé való fordulás az új magyar kezdés egyik sodró erőforrása lehet.

FEKETE GYULA

író, publicista. 1922. február 26-án született. A József Nádor Műszaki- és Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdaság-tudományi Karán tanult, Győrffy-kollégista volt. Részt vett a Nemzeti Parasztpárt munkájában, vidéken és a fővárosban újságíró, lapszerkesztő. 1965—68-ig a Budapest című folyóirat szerkesztője. Regényeket, elbeszéléseket, drámát és filmeket írt, publicisztikai és kritikusi munkássága is kiemelkedő. Háromszoros József Attila-díjas (1953, 1963, 1973), SZOT- díjas (1964). 1981-től az írószövetség alelnöke.

Történelmi

skizofréniánk

A Nyugat szemében Kelet vagyunk, a Kelet szemében többé-kevésbé Nyugat. Voltaképp egyik sem vagyunk igazán. Vagy ha úgy tetszik: egyszerre mind a kettő - de az sem igazán.

Ez a történelmi skizofrénia nem annyira betegségünk, mint inkább tulajdonságunk, adottságunk: a Dunától nyugatra valóban a Nyugattal, a Tiszától keletre valóban a Kelettel szorosabb a történelmi, a néprajzi - sőt a földrajzi, az éghajlati - rokonság.

A találkozások országa vagyunk, tehát az összeütközések országa is. Földrajzi helyzetünk predesztinált erre a sorsra; voltaképp ezt a földet magát és a rajta megtelepedett, egymást váltó népeket mind.

Hiszen itt még a természet erői is rendre megütköznek, s megvívnak a hegemóniáért. Az óceáni áramlatok - némi kerülővel az Alpok miatt - északnyugat felől törnek be a Kárpát-medencébe, a mediterrán délről, a kontinentális keletről, délkeletről; hol egyik, hol másik kerekedik felül - a magyar meteorológus sosem lehet biztos a dolgában ... Mert véglegesen egyik sem vonul legyőzötten vissza, és véglegesen egyik sem hódítja meg ezt a földet; évezredek óta gyűrkőznek a környező éghajlati zónák a Kárpát-medence birtoklásáért, eredménytelenül. S a szűk terepen mind sikeresen megőrizte, és szilárdan tartja hídfőállásait.

Kétdimenziós nép lettünk; Kelet szemszögéből és Nyugat szemszögéből, a szocializmusból és a kapitalizmusból, a határokon belülről és a határokon kívülről egyszerre nézhetjük, vizsgálhatjuk, megítélhetjük, bírálhatjuk magunkat.

A zsidók és jórészt a keleti népek többdimenziós életet élnek, a nyugatiak egydimenziósok, lineárisok.

Voltaképp a szellemi élet úgy bontakozhatna ki a legteljesebben, ha a külön dimenziókat sikerülne áthidalni, ütköztetni, ellentmondásaikat feltárni. Más indíték, más megközelítés, más logika - még az sem biztos, hogy a világnézetben, a politikában terméketlen az ütköztetés, de a tudományokban, a művészetekben, az irodalomban, a humán gondolkozásban kétségkívül eredményeket ígér. Itt is, ott is vannak tabuk, de nem azonosak a tabuk; itt is, ott is vannak tartózkodások, félelmek, de nem azonosak. A két szemmel nézett világ perspektivikus képet ad, teljesebbet, mint a lineáris, egy síkban ítélő szemlélet, kutatás, gondolkodás.

Magyar nyelven ma minden nyilvánosan kimondható, minden leírható, kinyomtatható, olvasható, az is, ami Nyugaton nem tetszik, az is, ami Keleten nem tetszik, messze túl a napi, sőt az elvi politikán.

Sokáig csak a hátrányait fogtuk fel e kettős létformának. Ideje, hogy az előnyeire fordítsunk különös figyelmet, mert ha létrejöhet némi „munkamegosztás”, a szellemi haza áramköreibe bekapcsolódhatnék minden - józan - magyar, bárhol él a világon.

Talán-talán megbarátkozunk még a politikával is.

Van valamilyen öröklődő allergiánk a politikával szemben - no, nem a politizálással, hanem a politikus tettekkel szemben -, erre iszonyatosan sokat ráfizettünk már. Sánta Ferenc „Olasz történet” című novellája jut eszembe: oroszlánszelídítőt keres a cirkusz, a fiú soha nem látott még oroszlánt, de támolyog az éhségtől, és jelentkezik a hirdetésre. Elszántan egzecírozza a ketrecben morgó-vicsorgó állatokat, de aztán mégis visszautasítja a csábító szerződést. - Büdösek - mondja.

Vajon erkölcsi tartásunkkal fér össze oly nehezen a politikai cselekvés? De miféle erkölcs alapján? Úgy gondolom, a legfőbb erkölcsi törvény: visszaadni legalább annyi értéket a jövőnek, a társadalomnak, amennyit a múlttól, a jelentől kaptunk - lehetőleg azért kamatostul.

Ha ez így van, ezen az alapon akár a világ legerkölcstelenebb népe is lehetnénk. Pillanatnépe. Mert egy bámulatosan sokszínű, leleményes önpusztító nép írója vagyok, a „szapora csecsemőhalál”, az „elmebaj, egyke”, az „öngyilkosság, lelki restség” változatai szívósan élnek, sőt tovább bővülnek, korszerűsödnek disszidálásokkal, alkohollal, narkóval, egyebekkel. A világ leggyorsabban elöregedő társadalmának az írója vagyok, itt már a sokat gúnyolt prófétákba is belesül a szó, ha csak rápillantanak a számsorokra. Amelyekkel józan tudósok és közönyös komputerek karózták ki a jövőt: mikor jutunk odáig, ahol már évi három Mohács az eredmény - önkiszolgáló módon, „csináld magad!” törökök nélkül -, s két-három évenként egy Don-kanyar.

Sebaj, „a maga kárán tanul a magyar” - mondogatjuk az effélékre, teljességgel indokolatlanul. („A vert seregek jól tanulnak” - írja Lenin, s ezen az alapon akár a világ legkitanultabb népe is lehetnénk...)

11