Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
I I Jellegzetesen magyar... Mennyi mindenre mondták és mondják ezt - magatartástól kezdve a jellemen át a lélekig. De milyen is a jellegzetesen magyar? Vannak ismereteink arról, hogy milyennek látták-képzelték mások a magyart a múltban, és miként látják a jelenben, ismerünk sztereotípiákat, bölcs véleményeket, bárgyú mítoszokat egyaránt. Gyéren találkozhatunk azonban azzal, hogy milyennek látja, és milyennek szeretné látni a magyar a magyart - önmagát. Mit ér az ember, ha magyar? - kérdezte Ady. Mi a magyar? - elmélkedett Babits, aki egyébként ekként adta meg a jellemzést: „Nehézkes a cselekvésben, fogékony és gazdag a látásban". Ki a magyar? - harsogott nem sokkal később dermesztő módon. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy azután hosszú ideig „nem illett" a balsors tépte nép sajátosságairól beszélni. Az általánosítás persze mindig hordoz veszélyeket - de hát ugye a merészséget is sokan nekünk tulajdonítják. A magyar szellemi élet több kiválóságát kértük fel, hogy mondjanak véleményt: milyenek vagyunk? Előző számainkban Keresztúry Dezső, Doráti Antal, Sinkovits Imre, Rubik Ernő, Kulcsár Kálmán, Czeizel Endre, Bay Zoltán, Ferdinándy György, Köpeczi Béla, Bállá László szólaltak meg. Most Cserháti József, Fekete Gyula, Demján Sándor és Victor Vasarely írását közöljük. CSERHÁTI JÓZSEF Római katolikus pap, a pécsi egyházmegye püspöke. 1914. április 19-én született. 1942—44-ig káplán Újpetrén, 1944-47-ig hittanár Dombóváron, 1945—56-ig a Pécsett és Győrött működő hittudományi főiskola teológiatanára, 1957—62-ig a budapesti Hittudományi Akadémia professzora. 1961—64-ig pécsi káptalani helynök, 1964-től ugyanitt apostoli kormányzó, 1969-től megyéspüspök. 1969-től a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára. Az MVSZ elnökségi tagja. Ölelések és taszítások Szívesen mondom el, mi a meglátásom arról, miképpen lehetne jellemezni a magyar embert? A kérdéssel már mintegy negyven évvel ezelőtt találkoztam és magam is foglalkoztam. Akkor jelent meg Szekfű Gyula szerkesztésében egy vastag kötet: „Mi a magyar?” (1939) címmel. Előtte már található volt nálunk egy másik könyv is: Prohászka Lajos: „Vándor és bujdosó” (1934). Ez utóbbi a magyar és német karakterisztikum vonásait kívánta egybegyűjteni, illetve összevetni. Azt a következtetést vonta le, hogy a német örökké nyugtalan és kereső, vagyis „vándor”; kontrapunktos a zenéje, ellentétességek izgatják, és ezért egyszerre analitikus és szintetikus a gondolkodási módja. A magyarok viszont ezzel szemben, ezer év szomorú történelmi ráhatásai folytán, inkább az élettől menekülnek, passzívok és „elbujdosók”, álmodozók és délibábkergetők. Amikor a pécsi püspökkertben a nevezetes Kinizsi Barbakán helyreállítása megtörtént, akadtak olyanok, akik úgy vélték: falépcsőt kellene beépíteni, hogy el lehessen érni a legfelsőbb töréseket is, és az egész henger alakú épületben kávézót vagy italmérőt lehetne kialakítani. Jellemző marad egyik műemlékes nagyságunk megjegyzése erre: ez tipikusan német attitűd lenne, „felmenni és lenézni”. A terv végrehajtása elmaradt. Nem könnyű feladat válaszolni arra, amire vállalkoztam. Bölcselettel, teológiával, esztétikával foglalkozó ember vagyok, és így már nem is tudnék más kiindulást adni elmélkedésemnek, mint az örök embertannak és a keresztény teológia emberszemléletének tételeiből sugallatot kapva, a közmondások igazságában és örök aktualitásában, vagyis a nép ajkán született és különösen a középkorban virágzó példabeszédekben megtalálni szükséges közölnivalómat. „Nem az a legény, aki birja, hanem aki állja.” Ezer éven keresztül a sorsüldözött magyarság öröksége: küzdelemben élni és helytállni a támadásokkal szemben. Talán az első véres tapasztalatok, az augsburgi Lechmező után nemigen kalandoztunk és nem keltünk már bírókra a szomszédokkal, ellenben inkább álltuk a versengést, a környező népek hatalomra törését, támadását, az ellenségeskedést, az álnokoskodást, a kihívásokat. Kétségtelen, a magyar ember tűzbe tud jönni, kész is ellentámadással válaszolni, de ezer év alatt megtanult tűrni, szenvedni és vállalni is valamit éppen azért, hogy Európa népeinek közösségében maradhasson, még ha sokszor azt is kellett éreznie, hogy a nagyobb szomszédok kisebbségi sorsba, szolgaságba kívánják szorítani. Az erdélyi magyarság élete lett erre a legjobb példa. Azt mondják, a „góbélelkület” vagy a ravaszkodó magatartás is innen ered: többet kellett bírni ésszel, mint erővel. Minden magyar emberben van valami a góbélelkületből: tudunk alkalmazkodni, számítóak is vagyunk, de nem önző módon, hanem az életet megmenteni, átmenteni akaró okossággal. Nem az a legény, aki bírja, hanem aki állja. A magyarság tűrő- és állóképességével függhet össze az a vonása is, hogy az idegent mindig be tudtuk fogadni, sőt sok tekintetben magunkhoz ölelni. Más szóval: mindig „asszimiláló nép” voltunk. Az első tudományos méltatás a magyarságról tudomásom szerint még az 1848-as szabadságharc előtti időből származik. A Freiburgban kiadott híres német Herder-lexikon 1842-ben így jellemzi a magyarságot: „Különböző gyökerekből származott népegység a Duna- Tisza között, melynek magva Ázsiából jött; ennél a népegyvelegnél a különös az, hogy egyetlen nemzetben ötvöződtek egybe a különböző nemzetek fiai. A mai magyarság legszebb vonása az, hogy mérhetetlenül szereti a hazáját.” A külföld mindig a magyar hazaszeretetet emelte ki: különböző nyelveket beszéltek az országban, de mégis eggyé tudtak lenni a közös odaadásban, az egymásért való lelkesedésben és szeretetben. Á 48- as szabadságharc idején az előtte száz és ötven évvel Magyarországon letelepült németek éppen olyan elszántan fogtak fegyvert a Habsburgok ellen, mint a magyarok. Lett egy Liszt Ferencünk, aki nem is tudott magyarul, de mint magyar mutatkozott be mindenütt a világon. Van egy Petőfink, Európa egyik legnagyobb szabadságköltője, aki szintén nem volt magyar származású, de szebben senki sem énekelt a magyarok szabadságvágyáról. A hazához való hűség és ragaszkodás mindig is mint sajátos jellemvonás tűnt fel. Az egész világon szétszórt magyarság - amelyet három-négymillióra lehet becsülni - ma is arról tanúskodik, sokszor a harmadik generációban is, hogy az utódok még mindig vágyódnak haza, és amikor a hazáról hallanak, elméláznak, könnybe lábad a szemük. Mindezek mellett az is igaz, hogy a magyar lelki alkatában individualista marad. Annyira önmagába forduló, önmagával megelégedett és csak saját magával törődő, hogy valósággal szállóige lett: ha külföldön magyarok egymással találkoznak, nem ülnek le egy asztalhoz. Talán mégis egy kicsit „bujdosók” is lennénk? Ma is a nemzeti egység körül folyik a legtöbb vita. E téren mintha még mindig keletiek lennénk, enyhén délibábot keresők, álmodozók. Nem tudunk közös nevezőre jutni - „ahány magyar, annyi politikai párt”, szokták mondani -, és ezzel régi bűnt takarnak vagy fednek fel. Ebből lett a Mohács és a sok többi tragédia, annak vétkes elmulasztása, hogy kölcsönös odaadással erős nemzetté lehessünk. Ma is mintha képtelenek lennénk egységesen sorba állni, pedig népünk nemzeti elhivatottságának sorsdöntő órája előtt állunk: mélyebb emberiesség, új humánum után kell keresnünk. Ez a jelen történelmi pillanatnak a követelménye is, de minden nép elvárása is, mert az egész világ újrakezdések és reformok előtt áll. Meg kell kérdeznünk, honnan jöhet nálunk e sajátságos önmagunkba menekülés vagy az individualizmus iránti hódolat? Valamikor régen a szűrhímzésről olvastam meggondolandó eszmefuttatást. Eszerint a magyar pásztorok szűrére kívülről tulajdonképpen ráhímezik azt, amit a pásztor maga előtt lát. Az Alföldön élő pásztorok elődei az ázsiai rónaságokon éltek, a legkisebb fát is messziről észlelték, és látták az állatokat 10
