Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
ra hivatkozva sokfelé a magyar úgy jelenik meg, mint a jogaiért küzdő lázadó vagy forradalmár, akit lehet szeretni vagy elítélni. Azok, akik faji alapon próbálták megfogalmazni a magyar ember tulajdonságait, csődöt mondtak, csak a történelmi-kulturális tapasztalat és persze bizonyos „mítoszok” hatása tekinthető a sztereotípiák forrásának. FERDINÁNDY GYÖRGY Puerto Ricóban élő magyar író, egyetemi tanár. 1935. november 10-én született. Egyetemi tanulmányait a franciaországi Strasbourgban végezte, 1964-től a Puerto Ricó-i egyetem tanára. Első müvei nyugati magyar folyóiratokban jelentek meg, néhány éve Magyarországon is rendszeresen publikál, novelláskötete - Szerecsenségem története címmel - a Szépirodalmi Könyvkiadónál látott napvilágot. Az érem két oldala Az elmúlt három évtized alatt fél tucat országban éltem Európa és Amerika között, állandó kísértés volt számomra összehasonlítgatni egymással az útközben megismert népeket, nemzeteket. Most mégis csak azt a tanulságot tudom levonni ebből az egyébként rendkívül szórakoztató társasjátékból, hogy minden, még a legfelületesebb általánosítás is veszélyes, és majdnem mindig téves eredményekre vezet. A nemzeti jelleg a romantika századában, a nemzetállamok kialakulása idején foglalkoztatta az embereket. Ami minket, magyarokat illet, ma, egy ezeréves históriával a hátunk mögött, maga a kérdés felvetése is tünet. Újkori történelmünk viharaiban úgy látszik nemcsak az ország teste - nemzeti önismeretünk is sérülést szenvedett. Talán fölösleges mondanom, hogy egy belgát a „belgaságról” faggatni - balgaság. Nem is értené. Ezeregyszáz évvel a Kárpátmedencébe - a népek e'nagy kohójába - való érkezésünk után lehetseges-e egyáltalán magyarjellegről, magyar jellegzetességekről beszélni úgy, hogy ne az itt élő közép-kelet-európai népek portréját vázolná fel az ember? Aggályaim másik csoportja: a lényeget érzésem szerint csak az láthatja, akinek távlata és összehasonlítási alapja van. Nélkülük a legfinomabb műszer sem tehet mást, mint hogy találomra felnagyítja a részleteket. Az én első „felismeréseim” is abból az időből származnak, amikor - tizenévesen, Belgiumban - egy csapásra birtokomba került a távlat és az összehasonlítási alap. Valahogyan ki kellene szűrni ebből a töprengésből a pillanatnyi, tehát a változó, a felszínes jelenségeket is. Nemcsak a kétség és a remény hullámaira és hullámvölgyeire gondolok, a közérzet ingadozásaira. Évezredes agrármentalitásunk elhalványulása, önbecsülésünk mai, már-már kóros hiánya, avagy újjáéledő nomadizmusunk tünetei nem foglalkoztathatják azt, aki egy nép mindenkori jellege után kutat. Mi marad akkor? Nem vagyok elméleti ember: a valóság mozaikkockáival dolgozom. Ha elhangzik előttem a kérdés: milyenek vagyunk? nem teóriákra, hanem tapasztalataimra: konkrét emberekre és konkrét helyzetekre gondolok. Megpróbálom felsorolni őket. Végeredményben talán mégiscsak van bennünk valami közös. Ha más nem, az, hogy az ezredforduló küszöbén, bokros, egyre sürgetőbb teendőink közepette is van időnk azon töprengeni, hogy milyenek vagyunk. * * Amikor 1948 nyarán, egyéves távoliét után hazajöttem, első benyomásom az volt, hogy vidéki országba érkeztem, míg Belgiumban a város közelsége mindenütt rányomta bélyegét a vidékre, nálunk még a pesti életnek is vidéki íze, illata, ritmusa van. íme egy kép, amely alaposan megváltozott négy évtized alatt. Ami változatlan maradt, az a ritmus. Egy francia kiselőadást tart, mialatt mi éppenhogy bevezetünk egy gondolatot. A külföldön élőket is ez árulja el, ha nincsen akcentusuk: a hadarás, vagyis hát olyan beszéd, amelyben versenyt futnak egymással, szüntelenül leelőzgetik egymást a szapora szavak és a meg-megugró gondolat. Mindebből nálunk csak a kényelmes meseszövést veszi észre az idegen. Mi tudjuk, hogy mi minden mással jár még együtt ez a komótos lassúság. Nem kell elmagyarázni nekünk, hogy mi az „esprit d’escalier”, vagyis hogy milyen az, amikor mindig csak a lépcsőházban jut az ember eszébe a visszavágás, az érv, amit odabent kellett volna elmondania. A magyarról mindenki tudja, hogy nagy mesélő, és - ez nem ellentmondás! - hogy szűkszavú, hallgatag. Az élénk, beszédes franciáknak nincsen türelmük az anekdotához, az adomához, amellyel mi lépten-nyomon fűszerezzük a beszélgetést. A gimnáziumban matematikatanárom négy éven át egy másik, szerinte ugyancsak magyar jellegzetességről, az „ázsiai sötétségről” kesergett nekem. Ő valamiféle eredendő bűnt: szellemi restséget értett ezen. Hát igen, tény, hogy nem szeretjük végiggondolni a dolgokat, tárgyilagosan, szenvedélymentesen. Gondolati prózánk vérszegény: még ma is azt tartjuk, hogy az elbeszélés halála az okoskodás. Sok alanyi költőnk van és kevés filozófusunk. De ha végignézem a Pogány tanár úr keze alól kikerült kiváló tudósok sorát, most utólag nehéz lenne igazat adnom neki. Ha rajtam állna, én inkább valamiféle passzivitásról, cselekvésiszonyról beszélnék tunyaság helyett. Amióta magyar házaspárok társaságában töltöm szabad perceimet, megdöbbenve tapasztalom, hogy a magyar férj mennyire papucs. Kerüli a vélemények összecsapását, a vitát, a felmerülő kérdések megoldását elodázza, vagyis hát a békesség kedvéért könnyen és rendszeresen megalkuszik. Zárójelben: valószínűleg ezzel van öszszefüggésben, hogy okkal, ok nélkül felrobban, amikor betelt a pohár. A lényeg kerülgetése, a kecskét-káposztát kímélő kegyelet szépprózánkban is művészi erény. Nehéz dolog lesz nálunk a demokrácia, és ezt jól tudják, akik nem keverik össze a népuralmat és a többpártrendszerek rendezte választási cirkuszokat. Mert nálunk még a „kiállás” is passzív színezetű, tettellenes: többnyire abban áll, hogy valaminek a nem csinálására szövetkeznek tettvágytól duzzadó ifjú emberek, így válik végső soron konzervatívvá az ellenzékiség. A papucsférj hosszú megalkuvásainak és ritka robbanásainak egyébként a köz- és a magánélet más területein is tétlen szemlélői és szenvedő alanyai vagyunk. Ide kívánkozik - ha már ilyen hosszúra sikerült ez a lista - a racionális megoldások iránti ellenkezésünk, a mindenféle és fajta eredményességtől való kongeniális iszony. Dicséretes dolog például azon keseregnünk, hogy irodalmunk nem „tört be” a nagyvilág tudatába. De ha valaki betör, azt mi kigolyózzuk. Az csak bestselleríró, hollywoodi „darabgyáros” lehet, romlott kozmopolita, aki a viíághirért nálunk irodalmi rangja elvesztésével fizet. A szervezésre való közismert képtelenségünkről most ne beszéljünk. Inkább reménykedjünk, hogy mai kényszerhelyzetünkben ez, és legalább ez, változni, sőt javulni fog. * * Az éremnek azonban két oldala van. Még akkor is, ha a jó csak a kifogásolnivalók hosszú sora után jut levegőhöz - ez egyébként minden valószínűség szerint egy másik nemzeti vonás. Gion Nándor soknemzetiségű vajdasági falujában például a játékosság, az önmagáért való, Part pour Tart játék szeretete jellemzi a magyarokat. Való igaz, hogy a hazainál több sakkozót, kártyázót, binckézőt, snóblizót nem igen tud felmutatni a világ egyetlen népe sem. Szélesebb panorámába helyezve: a kellemes, a harmonikus, a hangulatos iránti érzékünk minden valószínűség szerint átlagon felüli. Párizsban 1956-ban egyetlen bárzongorista működött, egy kis étterem osztrák tulajdonosa. Nálunk még az ötvenes évek alacsony égboltja alatt is sok száz zenészt foglalkoztatott a vendéglátóipar. A honi korzóknak, vízparti teraszoknak nincs a Temze partján megfelelőjük, és a francia kertek rideg, barátságtalan mértani szerkezete után milyen jól esik egy kis szalonnasütés a mi kertországunk árnyékos diófái alatt! Szinte hihetetlen, de még a szőlőhegyre való kiruccanást, a présházak anakreoni nyugalmát sem ismeri a borospincét lakóháza alá rejtő - a sétálgatást és a szemlélődést nyilván nem kedvelő - burgundi paraszt. Mindez a vádként felemlegetett lassú, paszszív, szemlélődő életmód másik oldala. A racionális megoldásokhoz való vonzódás hiányát, a tettellenességet is kiegyensúlyozza egy másik ritka erényünk: a robbanékony, mindenáron való bizonyítani tudás. Ebből születnek nálunk a nagy dolgok, amelyek csak a legritkább esetben szervezett, ésszerű erőfeszítés eredményei. Ez a csak azért is csodákra volt képes mindig is. Egy másik, felmérhetetlen erény: hibáinkat ismerjük és elismerjük. Tudunk nevetni 12
