Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
magunkon, és ezzel el is nyerjük értük a bünbocsánatot. Egy magyar, tapasztalatom szerint soha nem veszi komolyan magát, mint teszem azt egy svájci polgár vagy egy argentin paraszt. Innen, hogy míg ők festői különcöknek tartanak, mi halálosan unjuk a nálunk „komolyabb” népeket. A végére hagytam: Európa határmezsgyéjén az európaiság nem állapot, hanem követelmény: szüntelenül megvalósítandó feladat. Ezért létezhet a közép-európai szellemi élet berkeiben a nyugatinál sokkal magasabb fokú európaiság. Itt Erdély vallási toleranciájára, páratlan fordításkultúránkra, az alkotó értelmiség egymást erősítő humanizmusára és patriotizmusára gondolok. A másik oldalon: az egész világon burjánzó piszlicsári nacionalizmusok, a provincializmus, amely még a franciák és a németek között is mindmáig lehetetlenné tette egymás megismerését, a valóban kétirányú szellemi kapcsolatot. * * írom ezeket a sorokat és egyre gyakrabban jut az eszembe, hogy tulajdonképpen magamról beszélek, miközben minden magyar portréját rajzolgatom. Hát igen, Madame Bovary, c’est moi. Fél évszázados lázadozás után el kell fogadnom, hogy nem lett belőlem sem világpolgár, sem francia: része vagyok az egésznek, itthoni égboltom alatt. Ha mást nem is, ennyi tanulságot tartalmaznak a felvázolt gondolatok. Gauguin három mondatot írt híres képe alá: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Merre megyünk?” A „honnan jövünk” tisztázása után könnyebb lesz majd erre a mai kérdésre is a felelet. És akkor - remélem hamarosan! - sorra vehetjük a harmadikat. BÁLLÁ LÁSZLÓ Költő, a kárpátaljai magyar kulturális élet fáradhatatlan szervezője, meghatározó egyénisége. 1927-ben született, amikor ez a vidék a polgári Csehszlovák Köztársaság legelmaradottabb szeglete volt. Pécsett tett tanári vizsgát, majd Ungváron szobrász, egész fiatalon a Szépművészeti Szalon igazgatója. 1947-től újságíró; az ötvenes évek elején egyike azoknak, akik beindítják Ungvárott a magyar nyelvű könyvkiadást. 1965-től több mint 20 éven át szerkesztette az ungvári magyar lapot, a Kárpáti Igaz Szót. E lap köré szerveződött meg a kárpátaljai magyar irodalom és szellemi élet. Több mint 20 kötet szerzője, munkáira jellemző a hagyományok erőteljes, hangsúlyozott vállalkozása. Magyarnak lenni: élmény és program Az 1938-1944-es időszakot leszámítva, egész eddigi életemet kisebbségi magyarként pergettem le. Sok megpróbáltatást, de nagy élményeket is hoz ez a sors. Mégpedig magyarság-élményeket. Hiszen közismert igazság, hogy az ember akkor becsül meg igazán valamit, amikor nincs; vagyis magyarságom sokkal nagyobb kincs számomra akkor, ha csak bizonyos korlátok közt élhetem meg. De nem csupán ezért élményszerű kisebbségi magyarnak lenni, hanem azért is, mert itt - a naponkénti próbatétel, a nagyfokú egymásra utaltság körülményei közt - kezdenek sarkítottabban megjelenni a magyar ember jellegzetes tulajdonságai, mintha valamivel világosabban látszana, milyen vagyok belülről én, milyenek a testvéreim. Mikor hát felelni próbálok a Magyar Hírek körkérdésére, mi az, ami jellegzetesen magyar - szeretnék a szűkebb környezetemben megfigyeltekből, a kisebbségi magyarok viselkedéséből, gondolkodásmódjából kiindulni, hívén abban, hogy mindez átvetíthető az egész nemzetre. Előbb azonban néhány szót magáról a kisebbségi létről, s itt mindjárt idézni szeretném Németh Lászlót, aki ezt - érdekes módon - „A minőség forradalmárban jellegzetesen magyar életformának fogja föl: „A magyar kicsi nép - írja -, s kicsiségét azzal sem szépítgeti, hogy a nagybácsi nagyságára hivatkozik. A tót azt mondja, szláv vagyok, a portugál, hogy latin, a norvég, hogy germán. Mi azonban egész meztelenül csak magyarok vagyunk, mint az a növény, amelyet Kitaibelünk* fedezett fel: faj és nemzetség egyben. ...A székely kisebbség Erdélyben; de mi sokkal ijesztőbb kisebbség vagyunk már csak akkora területen is, mint Közép-Európa. Hol keresse méltóságát az ilyen kisebbségi sors?” Nos, a magyar sok évszázados európai kisebbsége munkálta ki - nézetem szerint - azokat a tulajdonságokat, amelyek itt nálunk, a kétszeres kisebbségiségben (mint nemzet, kisebbség a germán-latin-szláv Európában, s mint népcsoport, az adott országban) talán valamivel jobban lecsapódnak. Magyarországon két magyar elmehet közömbösen egymás mellett. Nálunk nem. Mikor a tíz szembejövő közül hozzánk ér az az egy, akiben... Nem, nem ugyanaz a vér csörgedez, a vérünk viharos századaink során sokat keveredett... Nem, nem ugyanazok a gondolatok és törekvések munkálnak, hiszen - mint más nép - ahányan, anynyifélék vagyunk. Mikor hozzánk ér az az egy, akiben ugyanaz a mélységes magyarságélmény kulminál, valami megmozdul bennünk. Erre utaltam már írásom bevezető soraiban is. És ez az első tulajdonság, amelyet magyar jellegzetességként ki akarok emelni: hogy élményszerűen éljük meg nemzeti hovatartozásunkat. Megfigyelésem szerint a körülöttünk élő germán-latin-szláv többségi nemzeteknek nem olyan életbevágóan nagy ügy, hogy nemzetiségileg azok, akik. Nekünk talán sokszoros történelmi szorongatottságunkból, mai szétdaraboltságunkból fakad ez az - úgy mondanám: - görcsös törekvésünk, hogy magyarnak maradjunk, mert érezzük, hogy nemzetünk magárahagyottságában ez az egyénnek egyúttal egyetlen lehetősége ahhoz, hogy megmaradjon - önmagának. Valami ilyesmit figyelt meg Ady is, mikor kijelentette: „Nekünk Mohács kell!” - vagyis: kellenek a történelmi sorscsapások * Kitaibel Pál (1757-1817) botanikus, kémikus. ahhoz, hogy felszabaduljanak a bennünk levő energiák. Én kissé másként látom a Mohácsok szerepét: nemzeti katasztrófáink voltak azok, amelyek önazonosság-tudatunkat a magyarsághoz tartozás megrázó élményévé nemesítették s ez hozott azután felszínre bizonyos rejtett energiákat is. Egyébként ez a gondolat hatja át egész nemzeti himnuszunkat. A magyar ember másik nagy élménye maga a nyelv, amelyet beszél. Egyébként minden népnek az. Széchenyi szerint: „Valami mágikus befolyása van nyelvnek a nemzetre, s visszahatóságok által egyiknek a másikra”. Mi az mégis, amivel a magyar másképp fogadja leikébe az anyanyelvélményt? Talán az, hogy nyelvünknek a környezettől olyan sokban elütő volta miatt szorosabb lett a kapcsolat a nyelv és a gondolkodás módja közt. Itt hadd hivatkozzam a magam tapasztalatára. Már csak helyzetem folytán is beszélnem kell több idegen nyelven, közülük oroszul és ukránul anyanyelvi fokon. És gyakran kell átváltanom egyikről a másikra. Egyik idegen európai nyelvről a másikra váltva, gondolkodásmódomon nem sokat kell változtatnom, a gondolatok szavakká, mondatokká rendezésének mechanizmusában itt nagyon sok az egyező. Nem így, ha magyarról vagy magyarra váltok. Nyelvünk sziget volta itt mindjárt jelentkezik. S hogy miért vonzanak a magyar szavak más gondolkodásmódot is, az nagyon szépen kitetszik Babitsnak ebből az igen mély jellemzéséből : „A magyar nyelv szavai kevésbé halaványak, mint más elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel, már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, valamikor kép volt. A magyar »konkrét idióma«, közelebb még ehhez a képszerűséghez, mint például az árja nyelvek, amelyek távoli múltjukból már egy értelmi kultúra emlékeit hozták... Aki magyarul beszél, az nem gondolkozik sémákban... A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg.” Es ha a nyelv és gondolkodásmód közötti összefüggést vizsgáljuk, nem kell megfeledkeznünk a többi agglutináló nyelvhez képest is páratlan jel-rag-képzőgazdagságú nyelvünk ebből eredendő roppant tömörségéről. Gyakran néztek rám hitetlenkedve, mikor azt fejtegettem : azt az orosz mondatot, hogy „Ja mog bi tyebja uvigyety”, magyarul egy szóval kell fordítani: „Megláthatnálak.” Ez a nyelvi kompaktság nem enged teret a gondolati restségnek, elfolyó terjengősségnek sem - mikor nyelvet váltok, gondolataimban is tempót kell váltani. Talán épp azért olyan mélyreható élmény számunkra az anyanyelv. Ha megcsendül a szánkon, másképp kell gondolkodni, szívünknek kedvesebb módon. Lehetséges, hogy egyéni ez nálam, de ha idegen nyelv után magyarra térek, mindig úgy érzem, mintha verset mondanék. 13
