Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

Jellegzetesen magyar... Mennyi mindenre mondták és mondják ezt - magatartástól kezdve a jellemen át a lélekig. De milyen is a jellegzetesen magyar? Vannak ismereteink arról, hogy milyennek látták-képzelték mások a magyart a múltban és miként látják a jelenben, ismerünk sztereotípiákat, bölcs véleményeket, bárgyú mítoszokat egyaránt. Gyéren találkozhatunk azonban azzal, hogy milyennek látja és milyennek szeretné látni a magyar a magyart - önmagát.

Mit ér az ember, ha magyar? - kérdezi Ady. Mi a magyar? - elmélkedett Babits, aki egyébként ekként adta meg a jellemzést: „Nehézkes a cselekvésben, fogékony és gazdag a látásban." Ki a magyar? - harsogott nem sokkal később dermesztő módon. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy azután hosszú ideig „nem illett" a balsors tépte nép sajátosságairól beszélni. Az általánosítás persze mindig hordoz veszélyeket - de hát ugye a merészséget is sokan nekünk tulajdonítják. A magyar szellemi élet több kiválóságát kértük fel, hogy mondjanak véleményt: milyenek vagyunk?

Előző számainkban Keresztury Dezső, Doráti Antal, Sinkovits Imre, Rubik Ernő, Kulcsár Kálmán, Czeizel Endre és Bay Zoltán szólaltak meg. Most Ferdinándy György, Köpeczi Béla és Bállá László írását közöljük.

KÖPECZI BÉLA

Irodalomtörténész, történész. 1921-ben született Nagyenyeden. Az Eötvös Kollégium tagjaként 1940— 49-ig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen és a párizsi Sorbonne-on tanult. 1949-53- ig a Hungária, majd a Művelt Nép Könyvkiadó szerkesztője, illetve irodalmi vezetője. 1953-tól a Kiadói Tanács elnökhelyettese, 1955—64-ig a Kiadói Főigazgatóság vezetője. 1964—66-ig az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője. 1965-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen a francia tanszék vezetője, 1967-től rektorhelyettes. 1967-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976- tól rendes tagja, 1970-71-ig és 1975—82-ig főtitkárhelyettese, 1971—75-ig főtitkára. 1982—88-ig művelődési miniszter.

A sztereotípiák forrása

Milyen a magyar? A kérdésre rövid válaszom az, hogy nagyon, különböző. A magyaroknak, mint mindenki másnak vannak jó és rossz tulajdonságaik, sőt azok keverékével is találkozunk, s ez az utóbbi kategória van többségben. Válaszom nemcsak azért szkeptikus, mert a tapasztalat tanított erre, hanem azért is, mert foglalkoztam ún. nemzetkarakterológiával és ismerem a nemzeti sztereotípiák nagyon is viszonylagos értékét.

Ha a nemzeti tulajdonságokat vizsgáljuk, akkor mindenekelőtt összehasonlítást kell végezni az egyes népek, nemzetek között. Magam a XV1I-XVII1. századi francia történelmi és földrajzi irodalomban vizsgáltam meg, hogy a szerzők milyen sajátosságokat tulajdonítottak a magyaroknak. Érdeklődésüket Magyarország iránt mindenekelőtt a török háborúk és a Habsburg-ellenes felkelések magyarázták, forrásaik a humanisták munkái és az útleírások, hadijelentések voltak.

A század legelején, 1614-ben jelent meg egy Pierre Davity nevű szerző munkája, amely „a világ államait, birodalmait és fejedelemségeit” mutatta be, s amelyben a Magyarország címszón belül - a kor államisme néven ismert módszerének megfelelően a régi és az új „erkölcsöket” is leírja. A régi erkölcsökről ezt mondja: „Magyarország lakóit hajdanában vadaknak, nyugtalanoknak, lázongóknak, állhatatlanoknak, fukaroknak, bosszúvágyóknak és idegengyűlölőknek tartották.” Milyen a mostani erkölcs?: „A magyarok ma elég szelíd természetűek és elég csiszoltak és műveltek. Szeretik a tunyaságot és azt, hogy egy helyben maradjanak mit sem csinálva, vagy csak a fegyvergyakorlásban találják szórakozásukat, de kevéssé foglalkoznak az iparral és ugyanígy az üzlettel és a kereskedelemmel. A lehető legrobusztusabb szokásaik, természetesen nyersek és bátorságuk inkább alkalmasabb és hajlamosabb a háború megvívására, mint a békére. Megvetik a kényelmet és az azt szolgáló alkalmatosságokat, a városban idegenként élnek és azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb elköltözzenek onnan.” - Ebből következik, hogy lakásaik tisztítására nem adnak sokat, csak a kerteket és az udvarukat szeretik. Lakásberendezésük szegényes, inkább szőnyegen vagy szénán alusznak mindaddig, aifüg meg nem házasodnak. - Külön szól a nemesek szokásairól, akikről azt írja, hogy „gőgösek és fennhéjázok, hatalmasak a háborúban és ügyesebbek lovon, mint gyalog”. Ez a munka ötvöz bizonyos régi elemeket, amelyeket a „pannonokról” írtak le és újakat, amelyeket a török háborúk tapasztalataiból vontak le.

1678-ban látott napvilágot a király mérnökének és geográfusának, Jacques Robbe-nek egy „módszere, amellyel könnyen meg lehet tanulni a földrajzot”, s ez már a különböző elemeket egyesíti, s az erkölcsökről ezt írja: „A magyarok merészek és bátrak, de kegyetlenek és vadak. Szeretik a háborút és a lovakat. Állhatatlanok és bosszúállóak. Gyűlölik az idegen uralmat és kevéssé rokonszenveznek a németekkel, ha csak abban a szokásban nem, hogy gyakran túlzottan isznak. Mindnyájan nagyevőek és piszkosak otthonukban. A nemes személyek éppolyan fényűzők, mint amilyen lusta a köznép.” - Már Davity észrevette, hogy milyen sok vallás van Magyarországon, Robbe is ezt tartja egyik jellemző tulajdonságnak, de a széthúzás jelképének is. Elődje még a magyarok királyhűségét dicsérte, ő már a szabadságvágyat és a németgyűlöletet emeli ki.

Ez a klisé marad meg Magyarországról a Rákóczi-szabadságharc idején is, annak ellenére, hogy a francia külpolitika és sajtó a felkelőkkel rokonszenvezik. A nagy tragédiaíró testvére, Thomas Corneille, 1708-ban megjelentetett egy „Egyetemes földrajzi és történelmi szótárat”, amely a magyarokról a következő jellemzést adja: „A hosszú háborúk, amelyeket a magyarok folytattak, azt mutatják, hogy szeretik a szabadságot és gyűlölik az idegen uralmat. Általában harciasak és merészek, de változékonyak és boszszújukban kiengesztelhetetlenek. Félelmetes a tekintetük és a düh mindig pirosra festi orcájukat.” Míg a régebbi összefoglalókban nem említették külön is a nőket, a gáláns Franciaország képviselője ezt most megteszi és a következőket írja: „A nők elég szépek Magyarországon, de piszkosak és elhanyagoltak.” Corneille a hagyomány követője, de igyekszik megmagyarázni, miért alakultak ki olyan sajátosságok a magyaroknál, amelyekről elődei és ő maga is, mint rossz tulajdonságokról emlékezik meg.

Ezzel a nagyon rövid bemutatással azt akartam bizonyítani, hogy miként alakulnak ki a sztereotípiák, amelyek befolyásolják a közvéleményt. Azok a szociológiai vizsgálatok, amelyeket Magyarországon vagy a környező országokban végeztek a nemzetek sajátosságairól azt bizonyítják, hogy a közvetlen tapasztalat esetén is megmaradnak olyan általánosítások, amelyek a régmúltra mennek vissza és szinte fixa ideaként élnek tovább, sokszor a nemzeti gyűlölködést táplálva. A tapasztalatok gyakran társadalmi vagy foglalkozási kategóriákhoz, vagy történelmi eseményekhez kapcsolódnak. így például a magyarok megítélésében nagy szerepet játszik a katona, a huszár, aki bátor, sőt vakmerő, esetleg dicsekvő, a nemes, aki vagy szeretetre méltó, könnyelmű gentry, vagy éppen a társadalmi igazságtalanság, az elnyomás megtestesítője, az arisztokrata, akit gőgösnek, gazdagnak és pazarlónak tudnak, a csikós, aki a szabadságot és az egzotikumot képviseli, - általában a függetlenségi harcok-