Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
az alkotó művész. Szerencsés párosítás, hiszen a népviselet-készítés nemcsak szakmai tudást igényel, hanem például olyan nyersanyagok beszerzését, amiért Péter a Felvidékre, Erdélybe is elment. A Népművészeti Vállalattal kötött szerződést, s Magdi ruhái iránt olyan nagy az igény, hogy legszebb darabok Franciaországba, a Német Szövetségi Köztársaságba is eljutottak és nagy sikert arattak. Az erdélyi, felvidéki, galgamácsai ingek mellett teljes viseleteket is készítenek, főként külföldi magyar egyesületeknek. Hogy honnan tudják mindezt? A szakkönyveken kívül elsősorban saját gyűjtéseiből. Gyűjtőútjaikon nemcsak mintákra, hanem barátokra is találtak, akik segítettek megszövetni az anyagokat Erdélyben, felfedezni a gyöngy- és csipkelelőhelyeket a Felvidéken. Hogy milyen meghatározó szerepe lehet az életünkre a családi hagyományoknak, arra nemcsak a népviselet-készítő, hanem a mézeskalácsos Bácskai Dorottya is példa lehet. Az egész úgy kezdődött, hogy a gyerekek hittanra jártak, s a karácsony közeledvén, törték a fejüket a mamával, Bácskai Dorottyával együtt, hogy mit is vigyenek magukkal a közös ünnepségre. Ekkor került elő a Léváról származó dédmama receptje, és készült el az első mézeskapi kultúrájával. Hímzők, szövők, bőrdíszművesek, lószőrfonók, keramikusok, fafaragók, mézeskalácsosok hozták el szebbnél szebb munkáikat, olyan alkotásokat, amelyek nem múzeumi tárgyak, hanem a népművészet eredeti funkciójának megfelelően a mindennapi élet részei. A történelmi Magyarország színes öltözködési kultúráját, viseletéit Gulyás Magdolna viseletkészítő, a Népművészet Ifjú Mestere alkotásaiból jelenítették meg. A régi varróasszonyok apró^ lékos, rengeteg időt és türelmet igénylő munkája egy fiatal művész keze nyomán kelt újra életre. Mint Gulyás Magdolna elmondta, „beleszületett” a népi hagyományokba. Galgamácsán - nagynénje, a legendás népművész Vankóné Dudás Juli jóvoltából - már gyermekkorától hímzett, rajzolta a mintákat. A helybeli hagyományok felélesztésére azonban egy pesti fiú beszélte rá, aki a néprajz szerelmeseként Galgamácsára is elvetődött gyűjteni. Az ismeretségből nemcsak közös munka, hanem közös élet is lett. Villányi Péter eredeti foglalkozását tekintve külkereskedő, de a néprajz szakot is elvégezte, és ezt tekinti hivatásának. Kereskedői jártasságát is hasznosítja, mert ő az üzletkötő, anyagbeszerző, kiállításszervező és szállító, Magdi pedig lács Betlehem. Ezt a mézeskalácsfajtát már senki nem csinálja. A sikeren felbuzdulva tovább formálódtak a különböző figurák. Bácskai Dorottya is az Iparművészeti Vállalatnak dolgozik, és nagy a kereslet a magokkal, fűszerekkel, csupa természetes anyaggal díszített vallási és népi ihletésű, kedves mézeskalács tárgyai iránt. A jövőben kevesebb idő jut majd erre, mert 100 darab népviseletbe öltöztetett rongybaba tervezésére és elkészítésére kapott megbízást. A tanítás, a továbbadás, a szakkörök vezetése jellemzi és dicséri Lőrinc Aladárnét, a majosi bukovinai székely asszonyt és a fővárosban élő Sági Lajosnét egyaránt. Lőrinc Aladárné az öt bukovinai székely falu egyikéből, Istensegítsről került a Tolna megyei Majosra. Még otthon tanulta meg a szövés technikáját, és a székely díszítőművészet gazdagságát, szépségét. 1964-ben kezdett komolyabban foglalkozni a székely népművészettel, különösen a szőttesekkel. Kezdetben csak gyűjtötte a mintákat, később elkezdte a szövést is, és hímző, szövő szakköröket szervezett a majosi székely asszonyokból. Ezzel újra divatba hozta közöttük már-már elfeledett művészetüket. Munkásságát azóta nívódíjjal és különböző szakmai kitüntetésekkel jutalmazták. Nemcsak ő, de a szakköreiből kikerült tanítványok is szinte valamennyi népművészeti kiállításon részt vesznek. Lőrincz Aladárné az országos pályázatokról, kiállításokról mindig elhozta az első-második díjat. A tanításon kívül közkincscsé tette, módszertani útmutatóval ellátva kiadta az összegyűjtött bukovinai szőttesmintákat. Erdélyi csíkozási móddal készültek Sági Lajosné szőnyegei. Ő is az átadással, a tanítással szerez híveket a népművészetnek. Többnyire pedagógusoknak vezet szövőtanfolyamokat, azzal a céllal, hogy a puszta kedvtelésen túl, tanári munkájukban is hasznosítani tudják a tanultakat. Sopronban a székely festékest ismertette meg a pedagógusokkal, Szegeden, Kecskeméten hímző-, szövőtanfolyamokat vezetett. Örömmel mesélte, milyen sok lelkes fiatal pedagógus van, aki hímző, szövő szakköröket vezet a gyerekeknek, s nem sajnálja az időt, pénzt, hogy tanfolyamokon továbbképezze magát. Sági Lajosné most egy nyíregyházi kiállításra készül, a szőnyegeken kívül a mai lakásokba is illő szép függönyökkel, térítőkkel. Bár Adorján József fafaragó művész már nincs közöttünk, míves munkájú, apróbb dísztárgyai (a kiállításon nem látható kakasdi székely kapuja, a kopjafák, templomi gyertyatartói) az alkotóra emlékeztetnek. Ami talán még ennél is több: az a fáradhatatlan, már-már megszállott elhatározás és munka, ami ezt a mérnöki pályájában kerékbe tört, beteg embert a tétlenségből a közösségért való munkálkodásra késztette. Felkereste az akkor még nem divatos, magányosan dolgozó amatőr népművészeket, járta a szülőföld, Erdély gyönyörű vidékeit, s ismerkedett a székely fafaragókkal. Ő szervezte meg barátaival, Harangozó Józseffel és Görög Imrével a Népművészet Baráti Körét, amely immár kilencedik esztendeje nagyon sokat tesz népi kultúránk életben tartásáért és megismertetéséért. ZIKA KLÁRA 17
