Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
szélek. Az első: édesanyánk nyelve! Mindannyiunké, kik e sorokat olvasni tudják. A másik (iskoláztatásom eredményeként): a német! A 1/2... nos az: angol-latin-olaszhorvát-spanyol-orosz... stb. népek nyelveiből áll össze, valamint az a készség, hogy e glóbuszon ne tudjanak eladni - erőszak alkalmazása nélkül -, ha én nem akarok áruvá válni! Hát ilyen is a magyar! Gyermekkorom! Gyermekkorunk! (Nekünk, véneké!) A két világháború között „eszter-láncozott...” kölyökszerelmek, a hazánk határán belül menekülő „kiürített” lakosság „fogatolt menetoszlopain” sodródó szekerek, a „Ráták”, „Stukák” vijjogó bombái és fedélzeti géppuskái elől menekülő, árokba vágódó, eltévedt (hol nyilasok, hol németek, hol ruszkik előtt hazudozó), de szüleit, testvéreit kereső, kamaszként még élni akaró, Auschwitzba sodródott diáktársait még ölelni vágyó, sánta lovat, roggyant szekeret továbbmenekítő (mert annak még hasznát vehetjük!), a: „jaj, elveszett a kucsmám!” (mert enélkül nem lehet hűvös hajnalon dologba menni)! - vagyis a végzetes halált; (nem választott halált), ostoba halált - (mert értelmes halál ritkán adatik) - Nemzethalált túlélni, jövendőt-igazat-igazságost óhajtó nemzedék tagja-fia vagyok! Igazolásomul tán ennyi elég! Nos, ilyen is magyar!Túlélni vágyó! Szabad hazát vágyó! Hazában házat lelni vágyó! Házában Várat-Hazát látó! Egy „Anyanyelvi közösségben”, arányos munkamegosztásban, valós közteherviselésben, nemzeti közösségben élni vágyó! Génjeiben tán a népvándorlás törvényeit visszavágyva - mikor még az északra húzódott anyánkat - a manysikat - ostromolták (lehet, hogy ma barbárnak minősülő leánykéréssel), a délkelet felől odavágtató ERI-k, hogy frigyükből megszülethessünk mi = a MANYSI-ERI-k, Magyerik, magyarok! Nos, ilyen lenne az eredetünk! Mondják a tudósok! Nyomozni magam nem tudom, ellenőrizni sem, vitatni ennek következtében még kevésbé! De valami igazság kell legyen benne, hogy 60 éves fejjel Vince nagyapám - a tisztes kéményseprő, ki valójában vizihorvát származék, térdén lovagoltatott, s a szűkösség vaskályhájából kipattanó szikrák fényében nem Hófehérkéről és a hét törpéről mondott nékem mesét: de Attiláról, Csaba királyfiról, Hunorról s Magyarról, Lehelről, Botondról stb__ A mese, legenda, monda világa nem ellenkezik az azóta felfogott-olvasott történelmi ismereteimmel, csak tán színei fakultak meg, s váltak kötelezővé! Lám, a legenda, így találkozik össze hitelesen a kamaszból felnőtté váló ember lelkében, s válik történelemmé! Mert ilyen a magyar! Színész vagyok, s még azok közt is a legfelelősebb: magyar színész! Teszem fel tehát magamnak-nektek-nekünk, újra a kérdést: Milyen a magyar!? Szenvedő küzdő, lázongó, az igazságért halni is kész: EMBER! Itt!! Ott!! Ahol áll!! Ahol levegőt kap! Ahol élni - hagyják! Ahol keresi oxigénjét! Ahol magyar állampolgár, vagy befogadottként még három nemzedék után is - Rákóczi, Körösi Csorna, Széchenyi, Kossuth, Bartók, Szent-Györgyi Albert (kik idegenben haltak meg) sorsa után is - a kérdőívre ezt írja: „Származásom MAGYAR”. DORÁTI ANTAL 1906-ban született, világhírű karmester, zeneszerző. A budapesti Zeneakadémián Kodály Zoltán, Bartók Béla és Weiner Leó tanítványa. 1924—28-ig a budapesti Operaház, 1928-29-ben a drezdai, 1929-32-ben a münsteri opera, 1932- 40-ig a monte-carlói Balett Russe, 1942-43- ban a New Opera Company karnagya. 1944-49- ig Dallasban vendégszerepei, 1949—60-ig a minneapolisi szimfonikusokat vezényli, 1963—66-ig a londoni BBC, 1966—74-ig a stockholmi filharmonikusok karmestere, 1970—74-ig a washingtoni National Simphony Orchestra zeneigazgatója. 1975—78-ig az angol Royal Philhatmony vezető karmestere, 1977-től a detroiti szimfonikusokat irányítja. A Föld érdekes jelensége Engedjék meg, hogy egy Aesopus-szerű mesével kezdjem a kérdésen való gondolatfuttatásomat: A világ összes kutyáinak „jamboree”-ján mindegyik kutyafajta azt a feladatot kapta, hogy jellemezze a magyar pulit. A beküldött írások mind egytől-egyig rövidek - az előírt terjedelemnek megfelelőek - és precízek voltak. Mind megállapította, hogy a pulikutya sötét színű, a bundája oly hosszú, lógó, hogy a szeme alig látszik ki belőle. A pulikutya volt az egyetlen, amely hosszú, kimerítő analízist nyújtott be saját magáról, ezernyi megfigyelést részletesen közölve. Egyetlen információ hiányzott a terjedelmes műből: hogy a pulikutya sötét szőrű; a bundája olyan hosszan lóg, hogy a szeme alig látszik ki belőle. Mikor megkérdezték, hogyan felejthette ki ezt a mindennél fontosabb adatot - hiszen annak alapján lehet a pulit azonnal felismerni -, csodálkozva így válaszolt: „Ugyan, kérem! Ez a semmiség igazán nem méltó említésre”! A fabulából több tanulság vonható le, amelyekből a következőt szeretném kiemelni: másokat könnyen felismerünk - magunkat kevésbé. * A levélben, amely a fent példázott feladat elé állít, ezt olvasom: „vannak ismereteink arról, hogy milyennek látták mások a magyart a múltban és látják a jelenben, ismerünk sztereotípiákat, bölcs véleményeket, bárgyú mítoszokat. Gyéren találkozunk azonban azzal, hogy milyennek látja és milyennek szeretné látni a magyar - önmagát.” Gyéren? - ki számlálta meg, például - (én nem!) - Ady Endre, Vörösmarty Mihály, Arany János és még sok, nagy magyar költő és író műveiben - (Jókai!) - a magyarság és a magyar ember hol keserű, hol büszke, hol elsirató, hol csodálattal telt jellemzéseit? Továbbá: honnan tudjuk, hogy az a sok tréfás, ironikus, sokszor irigykedő sztereotípia nem honfitársi forrásokból származik? Mitőlünk - minden kitelik... Hát igen, - úgy vélem, azokat a definíciókat mindnyájan ismerjük, mulatunk rajtuk. De gondoltunk-e arra, hogy mindegyik ilyen „igazságnak” az ellenkezője ugyanolyan igaz? És a két véglet között még az „igazságok” nagy tömege rejlik? Például: „a magyar olyan ember, aki egy másik mögött megy be egy forgóajtón és előtte jön ki belőle.” Ami érdekes abban, nem az, hogy magyarságra jellemző, de az, hogy csak magyarnak tulajdonítják, csak magyarról mesélik. Pedig ez általánosan jellemző karikatúrája mindenféle nemzetiségű élelmes, furakodó, agilis embernek. Elég sok ilyen van, aki magyar, ez igaz - de mennyi olyan magyar is van, aki eljut ugyan a forgóajtóig, de valahogyan sohasem jut el addig, hogy a forgó ajtólapok közé merészkedjék. De van még, ha nem is tipikusan magyar, de általunk is bizonyíthatóan alkalmazott egyéb megoldása e problémának. Gondoljunk csak arra a honfoglalás korabeli vereckei forgóajtóra: előbb bejött Szvatopluk (jóval előbb); utána (kissé később) bejött Árpád - azután pedig kijött Szvatopluk. Mint már említettem, ez nem kizárólagosan magyar eljárás. Alighanem már előbb is volt rá példa egyebütt, azóta pedig a módszer eléggé gyakran került alkalmazásra nemzetközileg (lásd pl.: az „Újvilág” történelmét.) De maradjunk még a tipizáló legendáknál: Hollywoodban, századunk közepe táján, állítólag az egyik filmcár fogadószobája ajtaján a következő felirat volt látható: MAGYARNAK LENNI NEM ELÉG! Ezen figyelmeztetés érvényességét aligha lehet kétségbevonni. Ezt mindnyájan, akik életünk útját nem magyar földön járjuk, igen jól tudjuk, és azok, akik magyar földön élnek, talán még jobban. Mégis, az idézett hirdetményben közölt ténynek az ellenkezője is igaz volt, mert az idő tájt Hollywoodban magyarnak lenni bizony igen sok esetben elégségesnek bizonyult. És hogy azt a példát is megvilágítsuk még egy harmadik oldalról: többé-kevésbé megbízható források szerint a filmcár, aki ezt a cédulát az ajtajára akasztotta, magyar volt. (Hát persze! Tette volna ezt egy német vagy angol vagy amerikai? Soha!) Ezt a játékot - az ismert, „magyart jellemző” kijelentések, anekdoták, posztulátumok ellentéteinek érvényességét, kutatását és bizonyítását - igen ajánlom, mint szórakozást annak, akinek egyéb dolga nincs. Mi pedig vizsgáljuk a magyarság tipizálásának titokzatos terrénumát más oldalról. Felajánlom erre saját tapasztalataimat. 23-ik életévemtől kezdve (tehát immár 60 éve) vagyok világjáró. A földteke emberlakta részeinek körülbelül a felén éltem több vagy kevesebb ideig. Néhány nyelven beszélek, majdnem úgy mint az anyanyelvemen, amelyből talán egy morzsányit felejtettem, de sokat nem - és nem is fogok. Rengeteg ösmerősöm (és kevés közeli barátom) van elszórva öt világrészen. Mindezekkel élénk kapcsolatot tartok. Nem irtózom az írástól, (sohasem írok szépen), és beszélni igen szeretek. Sőt néha hallgatni is tudok. Mindkettőt eléggé jól és eredményesen csinálom, ámbár nemegyszer rosszul válogatom meg, hogy mikor beszélek és mikor hallgatok. Volt már károm belőle, hogy akkor járattam a számat, amikor hallgatnom kellett volna és viszont, hallgattam, amikor fel kellett volna emelnem a szavamat. (Lehet, hogy ez például egy „tipikus magyar” tulajdonság?) 13
