Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-10-21 / 20. szám

Tény és már általam megszokott dolog, hogy más nemzetiséghez tartozó barátaimmal való beszégetéseimet azok igen gyakran szakítják félbe valamilyen kérdésem, feleletem, kijelentésem stb. után „How typically Hungarian” vagy „mon Dieu, comme c’est typiquement Hongrois” stb. - „milyen tipikusan magyar” volt az, amit éppen mondtam.

Elkezdtem megfigyelni ezeket az eleinte zavarólag ható közbekiáltásokat. Mikor jönnek? Miről van épp akkor szó? Vagy használok-e valamilyen különös szót vagy fordulatot, vagy milyen hangon beszélek, amikor közbeszólnak? Van-e benne valami rendszeres?

Nem találtam. Mindig, vagy mondjuk akármikor jöhet ez a felkiáltás, egy tréfás, gyors megjegyzés után, egy komoly következtetés bánatos levonásakor, egy tragikus fel- vagy beismerés alkalmával, sőt néha akkor is, ha nem mondtam semmit. Megtörtént (bár nem gyakran), hogy beszédpartnereim egy súlyos probléma megvitatásakor oly kérdéssel vagy kijelentéssel állítanak szembe, amelyekre képtelen vagyok válaszolni. Ilyenkor hallgatásba merülök (esetleg gondolkodom). A társaság többi tagja várakozva néz rám, majd kisvártatva ''alaki felszólal: „How typically Hungarian!”

Tovább elemezve ezt a tünetcsoportot, az kezdett el érdekelni, hogy a beszélgetéseknél miért csak engem pécéznek ki tipikusan magyarnak, egymást, mint tipikusan angolt, franciát, új-zélandit stb. soha. És mi több, én sem kiáltok fel mindannyiszor, amikor egy tipikusan angol vagy francia stb. megjegyzést, észrevételt, fordulatot hallok (pedig sokat hallok!), hogy „How typically English!” - „Comme c’est bieh Francaise!”

Ennek okát viszont nem volt nehéz megtalálnom. Ez azért volt, van és lesz így, mert ők voltak, vannak, lesznek többségben, én meg kisebbségben. A többségben, a tömegben az egyéni típusok, körvonalak nagymértékben felolvadnak, elhomályosulnak. A kisebbségekben kiéleződnek. íme, dióhéjban, a magyarok „különlegességének” egyik oka: kevesen vagyunk.

(Közbe kell itt vetnem, hogy a kisebbségekkel való beható foglalkozás, észrevételeim szerint, világszerte igen el van hanyagolva, és ez a tény az emberiség fejlődését károsan érinti. Távol áll tőlem, hogy kontár módon beleszólnék olyasmibe, amihez „nem értek”. De sokat éltem, sokat láttam, sokat tapasztaltam, és többek között fájdalmasan kellett felfigyelnem arra, hogy a minoritások problémájával úgyszólván csakis az azokat körülvevő és elnyomó majoritások „foglalkoznak”, kizárólag a saját szempontjaikból. Ideje volna egy új kutatást kezdeni e téren, amely talán egy új tudományhoz, a „minoritológiához” vezetne, etnikus, történelmi, szociális, kulturális, pszichikus megfontolás tárgyává tenni „A” kisebbséget. Az e téren való felvilágosodás nagy általános haszonnal járna.)

A fent említett magyar „különlegesség”nek persze, sok egyéb oka is van. Mindegyikre rátérni képtelen vagyok (nincsen is tudomásom mindegyikről), csak egy - eléggé tág látóhatárt magába záró - ilyen okot szeretnék még felvázolni.

A magyar vér kevert vér. Hogy milyen vérek keveréke, a hivatott kutatók munkájának tárgya. Miránk az tartozik ebből, hogy ez a keverék a szellemi élénkség terén (igen vigyázva választottam e két szót, hogy ne legyen se lekicsinylő se nagyzoló értelmük) igen „szerencsés”; és éppen ez a szerencse okoz oly sok és nagy szerencsétlenséget.

Ez a vérkeveredés a magyarság ezerévesnél már hosszabb európai sorsának természetes következménye. Ezt a sorsot, úgy vélem, mindenki, aki e sorokat olvasná, ismeri és tudja, hogy milyen végtelenül izgalmas, sokszor, nagyon sokszor szörnyűséges, és Európa számára végzetszerűen fontos volt - és lehet még - ez a SORS.

A tragikumát ennek csak mi érezzük, éreztetjük - mi, akik magyaroknak születtünk, és ami ennél fontosabb, magyaroknak nevelkedtünk.

A „többiek”, a népek nagy többsége számára mindez - még a legnagyobb szimpátia esetében is - micsoda? Egy tulajdonképpen borzasztó szó van erre válaszul: érdekes.

Talán ebben a szóban - annak büszkeségében, szerénységében, szomorú mosolyában, grimaszos sírásában - van elrejtve (vagy nyilvánul meg) a „többiek” szemében a „magyar”-ság különlegességének titka.

„Érdekesek” vagyunk.

Szomorúan írom ezt ide. Egy kicsit kacagj-bajazzósan érzem magam ezzel a közös tulajdonságunkkal.

De valóban, van benne valami. Immár hosszú életem folyása közben sok és sokféle magyar emberrel találkoztam: zsenivel, ostobával, becsületessel, gazemberrel, ügyessel, ügyetlennel, életrevalóval és annak ellentétével, megbízhatóval, megbízhatatlannal, kedvessel, durvával, udvariassal, gorombával, csirkefogóval és csirke-nem-fogóval, erőssel, gyengével, szerénnyel és elbizakodottal, művelttel és műveletlennel, előkelővel és vulgárissal és így tovább, de - unalmassal még nem.

És most bevallom, hogy ha a fenti beszédet angol baráti körben mondtam volna el, aligha tudtam volna ellenállni a kísértésnek, hogy a következő „ziccer”-rel folytassam:

„Hát persze, ebben az is közrejátszhatott, hogy mind e találkozásokon magam is jelen voltam.” Szinte hallom a kórust: „How typically Hungarian!”

*

Igen - a magyar „érdekes” jelenség a földön. Hogy ezt tudja, hogy ezzel a tulajdonságával sokszor „játszik”, hogy ennek elismerésére igényt tart, és hogy mindez, magával a tulajdonsággal együtt sok bajt okozott neki, és hogy mindennek dacára a világ nem lenne meg nélküle - mindez már egy jövendő körkérdés anyagához tartozik.

Végezetül még csak annyit, hogy remélem, ez az írásom nem a „tipikusan magyar” csomóban fog helyet kapni. Mert nem úgy gondoltam, hanem komolyan.

Csak hát...

RUBIK ERNŐ

Az elmúlt évek egyik legismertebb magyar feltalálója, a neves repülőgép-konstruktőr, id. Rubik Ernő fia. 1944. július 13-án született Budapesten. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. A Magyar Iparművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára, a Rubik Stúdió elnöke. Nevéhez fűződik a világszerte ismert és kedvelt logikai játék, a Rubik-kocka, és azóta más, alkotó gondolkodásra nevelő, szórakoztató játékok megalkotása. Első híres játékának feltalálása után példátlan terjedelemben foglalkozott az alkotóval a világsajtó; klubokat, egyesületeket, versenyeket szerveztek a Rubikkocka kedvelői számára.

A túlélésen túl élni megtanulni

Sok mindent kérdeztek már tőlem, de ezt még nem.

Szeretem a kérdéseket, mert információtartalmuk nagyobb, mint a válaszoknak. Ez a megkérdezés arról beszél, hogy nem tudjuk, hogy milyenek vagyunk, és szeretnénk megtudni. Alapvetően háromféle kérdés létezik számomra, az első, amire nem érdemes válaszolni, a második, amire nem lehet válaszolni és a harmadik, amelyikre érdemes és lehet is válaszolni. Ha egy kérdés ilyen, akkor már csak azt kell eldönteni, hogy kinek érdemes feltenni.

Megfaggatjuk magunkat, hogy milyenek vagyunk? Ez nekem hasonlít ahhoz, mikor meg akarjuk tudni, hogy valaki milyen. Számomra ebben a milyenségben nem az illetékes az illetékes. Nem én tudom azt, hogy milyen vagyok, ezt mások jobban tudják nálam, én csak azt tudhatom, milyen akarok - szeretnék - lenni, és hogy ez sikerült-e, azt már mások tudják megítélni.

Valójában olyanok vagyunk, amilyennek látnak minket.

Szerintem egy emberről cselekedetei, munkája és annak eredménye vall igazán, nem a szavai. Hiszem, hogy egy népre is érvényes ez. Mint olvasót jobban érdekelne, és mint magyar, sokkal szívesebben várnám nem magyarok válaszát. Ahogy a magyar származású George Mikes sikerének titka is ez volt: az angolok angolságáról az angoloknak nem angol létére az angoloknál jobban tudott írni.

Ha mégis válaszolnom kell a feltett kérdésre:

Szívesebben elhisszük azt, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek szeretnénk lenni, minthogy bevallanánk - akár csak önmagunknak - a valóságot. Hogy földi emberek vagyunk és európaiak, számtalan jó és rossz emberi tulajdonság boldog-boldogtalan tulajdonosai, akiknek a túlélésen túl már ideje lenne élni megtanulni.

Legyünk végre olyanok, amilyennek a világ hisz minket!

(Összeállításunk folytatása a következő számban)

14