Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-23 / 18. szám
A csend festője Nekem semmilyen technikai képzettségem nem volt, de apám javaslatára az aerodinamikusi pályát választottam. Aerodinamikust akkortájt elvétve lehetett találni, jó szakember ma is csak néhány tucat van. így aztán apám mérnöki csoportjába helyezett, mint „iparostanoncot”. Egyáltalán nem voltam kivételezett, nyaggattak, nyúztak, talán túl sokat is foglalkoztak velem. Itt nőtt meg az érdeklődésem a technika és a szellemi munka iránt. Az aerodinamika felhasználása nagy fantáziát és szellemi teljesítményt igényel. Először az ember kiagyal valamit, amit világosan, érthetően le is kell rajzolnia, és akkor jön csak a technikus, aki számol. Ezzel a mérnöki csoporttal való közös munka nagyon jó iskola volt ahhoz, hogy gondolkodni tanuljak.- Milyen kísérleti lehetőségek voltak akkoriban Budapesten ?- Abban az időben édesapám a sekély belvizek hajózhatóságával foglalkozott. A Posta járműtelepén egy speciális, aggregátorral ellátott légcsavaros meghajtású dunai hajót épített, amelynek merülése 50 centiméter volt, 50 tonna hasznos terhelés mellett. Sokat kellett küzdenie a hivatalnokokkal. Emlékszem egy jelenetre, amikor próbaút volt az egyik Asbóth-teherhajóval; a Parlament előtt járt, miközben a parton egy újságíró arról faggatta a Vízügyi Igazgatóság emberét, mit szól a légcsavaros hajóhoz. Mire ez a „szakember” azt válaszolta: „Nem létezik, hogy működjön, mert egy tömör közegben előrehaladó tárgyat hígabb közeggel nem lehet meghajtani.” A sajtó képviselője kérte, forduljon meg, ott úszik a Dunán. A válasz csak ennyi volt: „Ne kényszerítsen, hogy megforduljak.” A hivatalnokoknak ilyen volt a hozzáállásuk minden fejlesztéssel vagy újítással szemben. De megnyugtatom, ez ma is így van. Bár eredményekben nem szűkölködtünk, édesapám a jugoszláv államtól kapott megrendelést, hat hajó megépítésére. Sajnos a politikai helyzet, és a háború miatt, A bécsi belváros egyik kis utcájában lakik Asbóth Oszkár, és itt van alkotóműhelye is. Kedvenc tárgyai veszik körül, melyek hozzánőttek, és mindegyikről van egy története. A falakon festményei, egy falmélyedésben furcsa, meghökkentő figura (Salvador Dali szobra) és egy távcsöves puska. Saját készítésű asztala tervekkel, rajzokkal, számításokkal tele, de a mesterkéltségnek nyomát sem látni. Rövid „tárlatvezetés” után gyerekkoráról, apjáról, a családról faggatom.- Budapesten születtem, 1925- ben. Kisgyerekként egyáltalán nem volt kapcsolatom édesapámmal, Asbóth Oszkárral, csak egykétszer találkoztunk a Cséri-telepen, ahol én sárkányt eregettem, ő pedig az első helikopterkísérleteit végezte. Aztán ő külföldre ment, Berlinbe, Londonba, Franciaországba, bejárta a világot. Én szintén sokáig éltem Berlinben édesanyámmal, később Bécsbe költöztünk. Szüleim ekkor már külön éltek, majd csak 1943-ban kerültem ismét Pestre, akkor kezdődött közös életünk apámmal. A pályám kezdete nehéz volt, mert mire elvégeztem a gimnáziumot Ausztriában, kitört a háború, be kellett volna vonulnom katonának, méghozzá az SS-hez. Kapóra jött, hogy édesapám az idő tájt költözött vissza Magyarországra, ahol még béke volt. Levelet írtam neki, és segítségét kértem. Diplomáciai úton valahogy sikerült elintéznie, hogy visszajuthassak Budapestre.- Ekkor kezdték el a közös aerodinamikai munkákat?- Igen. Apám akkor a légcsavarmeghajtásos hajóval kísérletezett. Tőle nagyon sokat tanultam, azt is, hogy sokszor a diplomát nem az egyetemen kapja meg az ember, hanem magától az élettől. 24
