Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-09-06 / 16-17. szám

Hagyomány és megújulás a nagy király jellemében

Az első magyar király, Szent István személye, egy évezred múltán is, mintha még mindig ellentétes érzelmeket ébresztene. Az idősebb nemzedék emlékeiben ugyan makulátlan államalapítói és egyházszervezői dicsősége rögződött; kultusza olyan szorosan öszszefonódott a magyarság sorsával, a magyar nemzet létével, a magyar állam megalkotásával, hogy az őrá való emlékezés mindig erőt és öntudatot adott nemcsak a Kárpát-medencében élő magyaroknak, de erőt ad a világ minden táján szétszóródva élőknek is, akik magukat magyaroknak tartják.

Szent István személyes életművének felmérésekor mindig felidézzük fő jellemvonásait, államszervező képességét, törvényalkotó erejét, egyházalapító munkáját. De magának a személynek eleven vonásait mintha olykor éppen a racionalista kutatás kérdőjelezné meg. Vannak, akik életének legrégibb forrásait, a legendákat eleve úgy kezelik, mint a szentté avatást elrendelő László király parancsára létrejött, irányzatos irodalmat, amely a későbbi, Kálmán-kori Hartvikféle feldolgozással a „csodatévő szentek” irreális világa felé hajlította alakját. Mások viszont „vértelennek” és „szárazának tartják korai életrajzait a korabeli, külföldi legendairodalom színes, festői leírásaival összehasonlítva. Ha viszont a mélyére nézünk a legendák adatainak, azt kell látnunk, hogy a „szárazának ítélt, egyszerű és fegyelmezett leírásmód csak a hitelességet erősíti, kerüli a hatásvadászó részletezést és csak a lényegre szorítkozik. A lényeg pedig az, hogy a király a középkori, közelebbről a XI. századi, népét térítő szent király típusa volt. Bensőségesen keresztény lelki életet élt. Személyiségének legrejtettebb, de egyben legelevenebb vonásait csak akkor tudjuk megközelíteni kissé, ha életrajzait, legendáit nem pusztán hitbuzgalmi anyagnak, de nem is élettelen, sivár feljegyzéseknek tekintjük. A legendaszerzők egyik fontos tanúságtétele, hogy felhívják a figyelmet a király gazdag, belső ima-életére, elragadtatásos imaállapotaira, amelyeknek könyörgései nem valami szubjektív ellágyulást jelentettek. Ebben is a rábízott ország, az alattvalók gondja nyilvánult meg, mert nem önmagáért könyörgött elsősorban, hanem népéért és országáért. A nyugati Európában ekkor jelenik meg az isteni világgal benső összeköttetést létesítő, újult misztika. Inkább remeték, szerzetesek, kolostori életet élők adják a példákat, a világban élő István a „laikus szent” típusának egyik első, európai képviselője. Szűz Mária tiszteletének különlegessége is egyik útjelzője ezen az úton, amely országának misztikus jellegű felajánlásához vezet, minden ellenség ellen való védelemül. De mindennapi élete is gazdag szenthez méltó tettekben, amikor a távolból is gyógyít, küldeményekkel állítja helyre alattvalóinak egészségét. Ez a gyógyító képessége nyilvánul meg halála után is, amikor seregek özönlenek betegségtől elgyötörve fehérvári sírjához. S mint ahogy életében már gyógyított, ugyanúgy

gyógyít halála után is. A legendák ezekre a dolgokra hívják fel a figyelmet, egy országosan kibontakozó szent-kultuszra, amelyet egyedül királyi parancsszóval sohasem lehetett volna életre hívni. Világnézetünk szerint vitatkozhatunk azon, hogy elhisszük-e a modern világban a csodákat. A középkori ember áhítatát és hitét azonban utólagosan nem vonhatjuk kétségbe. Nem tekinthetjük pusztán állami politikának. A kereszténység korai századaiban ugyanis a politika is át volt itatva áhítattal, szentként tisztelt uralkodók tetteiben pedig főként mély gyökerű volt a hit és az őszinteség.

Szent István kora, a X-XI. század nem a különleges érzelmek, nem a kifinomult kultúra és civilizáció, de még csak a különleges humanitás ideje sem volt Európában. A történészek a nemzetállamok kialakulása korának nevezik, mert csakugyan, Európa ma is létező, modern államai - változó formákban, körülményekben, de - lényegében ekkor jelennek meg, mint nagyrészt nemzetek szerint tagolódó alakzatok.

Ebbe az együttesbe érkeznek a magyarok. Bekapcsolódásuk az ő esetükben sem olyan egyszerű, mint azt történetírásunk eddig gyakorta látta. Igaz, a magyarok nem voltak Attila hunjainak egyenes utódai, de rokontalan népek sem voltak, hanem a jelentős, harcias hagyományú lovas, ázsiai népek együtteséből váltak ki.

Ez is oka, hogy sem a germánság, sem a szlávok tömegei nem tudják őket beolvasztani. Megmaradnak különálló nyelvvel, különálló népiséggel, szigetként a Kárpát-medencében, de nem a népvándorláskor utolsó, európai jövevényeként, hanem mint felélesztői“ az 568-ban ideköltözött avarok hagyomá-^ nyának. Ez a hagyomány azonban nem keresztény értelemben, vagy antik értelemben vett állami, hanem pogány, törzsszövetségi hagyomány, amely a maga lovas-harcos, pásztori kultúrájával, ősi, ázsiai művelődéselemeket hordozó, és a sokféleséget alkotó módon magába olvasztó, népeken uralkodni képes hagyomány. A törzsszövetségek birodalomalkotásra is képesek egy-egy kiváló képességű, szakrálisán tisztelt fejedelem, vagy éppen dinasztia alatt. Gyakran igen különböző nyelvű, vérségű néptörzseket képesek eggyé olvasztani, de gyenge pontjuk is ebben rejlik: a központi hatalom meglazulása esetén az önállósulásra törekvő törzsek miatt a szövetség elemeire bomlik vissza. De a szétbomló elemekből új és új szövetségek alakulhatnak, amelyek új néven jelentkeznek.

Amennyire nagy szerepe van ilyen sodró erejű, harci küzdelmet folytató népnél a tömegeknek, éppoly fontos, irányító szerepet tölthet be a személyiség is, amely három alapvető feladatot képes hosszabb-rövidebb ideig, királysága fennállásáig biztosítani. Ezek: az alattvalóknak törvények által való megfegyelmezése és állandó együtt tartása, az ellenségtől való megvédelmezése, valamint testi-lelki gondozása.

Ez az utóbbi „gondoskodás” a mai emberre meghökkentően hat, mert ebben a vonatkozásban távolodott el a modern kor „felnőttsége” leginkább a régi felfogástól. Ez a gondoskodás ugyanis nem más, mint az uralkodó felsőbbrendű képességeiben való hit. Tulajdonképpen ezen fordul meg többi képességeinek gyakorlása is. A szakrális hit ugyanis a régi embernek természetes életeleme. Királyát azért tiszteli, az adja meg végső tekintélyét, hogy kapcsolatban van az istenséggel, amely irányító, ellenőrző hatalomként kísérője a nép sorsának nemzedékről nemzedékre, s befogadja haláluk után az elköltöző ősök szellemeit is. A lelki üdvösség mellé társul ebben a hitben az anyagi jólét is, a testi egészségtől kezdve a föld termékenységéig, a háborúk megnyeréséig. A király pedig a közvetítő, aki voltaképpen azzal nyeri el magas méltóságát, hogy ki tudja engesztelni az isteneket, ha erre szükség van. Sőt arra is alkalmas, hogy végső fokon áldozattá váljék. A legősibb elgondolás és érzés szellemében tehát a király voltaképpen pap is, varázsló is. A fejlődés során ugyan ezek a hivatáselemek szétválnak, fejlett társadalmunkban külön papi rendek, kasztok alakulnak, mint ahogy a törvényhozó testületek is különválhatnak. Gyökerében azonban a legfőbb ilyen irányú hatalom, mint középpontban, a király személyében marad meg, belőle sugárzik szét. így kell tehát megítélnünk annak a központi fejedelmi hatalomnak a szellemét is, amely a magyarok fölött, pontosabban törzsszövetségük fölött, saját választásukból érvényre jutott.

Államszervező hagyományok és erő, uralkodói képesség; ezek a forrásokban is tükröződő, történeti tényékként állnak már elénk a magyarság Kárpát-medencei története kezdetén. Nyugati krónikások feljegyzéseiből maradt ránk, hogy a magyarok a X. században nemcsak elsöprő győzelmeket arattak Európát beszáguldozva, hanem önérzetükre jellemzően, mintegy Attila módjára, „Isten ostorának” mondták magukat ellenségeikkel szemben.

Ezért azonban később nagy árat kellett fizetnie a magyarságnak. Vérszomjas, vad hírük terjedt el, mintha az egész kereszténység és civilizált világ ellenségei volnának, és semmi más nem foglalkoztatná őket, mint a rablás, öldöklés és a keresztény szent helyek meggyalázása. Valójában abban a durva korban, a népvándorlás utolsó akkordjaként, a magyarok is csak azt tették, amit előttük járó különféle népek tettek. Pusztításaikat természetesen nem lehet szépíteni, de igen fontos a különbségtevés a megítélésükben. Mint „Isten ostorai” - küldötteknek érezték magukat, és ugyanakkor hiányzott belőlük a szaracénokra jellemző vallási fanatizmus. Jellemző és fontos éppen a mai német történetírás oldaláról idézni ezt a megállapítást: „Aki szembeszállt velük, megölték, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor valaki arra gondolhatott, hogy keresztény hite miatt kell meghalnia.”

20